A minap olvastam el Kertész Erzsébet Florence Nightingale-ről szóló könyvét, a címe: A lámpás hölgy. A könyvnek története van: egy nőismerősöm kapta még sok évvel ezelőtt egy könyvterjesztő barátjától ajándékba. Féltékeny férje azon nyomban kiolvasta, mert azt hitte, a cím valamiféle célzatosság, és a regény egy piros lámpás házban játszódik.

Szeretem Kertész Erzsébet műveit. Mindig olyan nőkről ír, akik példamutatók, úttörők voltak saját korukban, valami olyasmit kezdtek el csinálni, amit addig senki, és sok követőjük akadt, miután harcaikat megharcolták.

Ilyen volt Florence Nightingale is, aki a jómódot, a gondtalan életet hagyta ott azért, hogy a krími háborúban kórházat vezessen és ápolja a sebesülteket. Sok évig harcban állt szüleivel, hogy álmát véghez vihesse, és már jóval harmincon túl sikerült elérnie, hogy ápolhasson. A hivatása, céltadatossága ára a családjával való kapcsolatának meglazulásához vezetett. Akkoriban egy ápolónőnek nem volt jó híre, részegeseknek, lustáknak, erkölcsteleneknek tartották őket, de ő, egy nő teljesen megreformálta a kórházakat és egész életében a katonák életének jobbá tételén fáradozott. Pedig utolsó évtizedeit ágyban fekve töltötte, testileg annyira gyenge volt.

Minden tiszteletem Kertész Erzsébetnek, hogy levéltárakban és könyvtárakban anyagot gyűjtött regényeihez, és hőseinek, akik valami nagyot tettek életükben, amivel igyekeztek a világot megváltoztatni. Olyan jó lenne, ha a ma lámpás hölgyeinek és urainak nem lenne annyi rosszakarója, ellensége, mint Florence Nightingale-nek volt. Ha sok példamutató ember élne közöttünk, akik önzetlenül munkálkodnának másokért.