amelynek fontos szerepe van minden utána következő oldal, naplóbejegyzés szempontjából.
Néha úgy tűnhet, hogy a többire már nincs is szükség. Néha az olvasó nem ért majd dolgokat.
Néha úgy érzi majd, hogy becsapták, néha úgy érzi majd, nem akar úgy élni tovább, ahogy, és most.
Majd úgy is érezheti, hogy a naplólapok előtti sorok, gondolatok, szavak miatt íródott meg maga a bejegyzés. Van, hogy dühös lesz, és nyugtalan. Lesz, hogy lelassít az utcán, majd rohanni támad kedve. Lesz, hogy ír majd néhány sort, hozzászólást. Nem a műért, nem a napló miatt. Önmagáért, mindenkiért, mindenkihez. …és én majd mindegyiket elolvasom, megköszönöm. Mindenkiét, mindenkiért, magamért.

Az igazsághoz tartozik még, hogy a napló első oldala származik magától Kelecsényitől, aki valójában nem is naplónak szánta. Abba is hagyta. Csak az első lap. Minden utána következőt már nem Kelecsényi jegyez be, habár vele történik minden. Minden, és semmi. Így teljes. Az élet, és benne mi magunk. Mi, és bennük a világ.

 
                                                                     fTJ
2OO6 januárja

*****************************************************************************************************************
Kelecsényi : Életem regénye

 I. rész

                „A kisfiú egy lavór előtt guggolt, és gyakorlott mozdulatokkal mosott a szappanos vízben.
A húga, egy hároméves apróság nagy komolyan nézte, arcán maszatos könnycsíkok csillogtak. Rövidke inge éppen csak takarta mezítelenségét. A játékba belefeledkezve bepisilt, és most hüppögve vezekelt a bátyja felett. Ketten voltak otthon. Apjuk, mielőtt elment otthonról, szigorúan meghagyta nekik, hogy csöndben meglegyenek egymással, mert elveri őket a nadrágszíjjal. A kisfiúnak egyszer - amikor védeni próbálta a húgát- úgy rá is vert a hátára, hogy hosszú hetekig csak hason tudott feküdni. A kislány akkor esténként úgy aludt el, hogy apró tenyerével simítgatta a sebhelyet. A fiú nem sírt. Nézte a húga rémült szemeit, és megfogadta, hogy ő sohasem tesz majd ilyet. Néha nagyon szeretett volna már felnőni, hogy sohasem tegyen rosszakat. Igyekezett a mosással, hogy mire apjuk hazaér, a kályhán meg is száradjon az apró ruha. Gyorsan a húgára adott egy meleg nadrágot, megtörölgette az arcocskáját. A kislány csak ekkor nyugodott meg. Vékony karjaival átfogta a fiút, és aprókat szuszogott a fülébe. Még nem tudott beszélni. Amikor meg akart köszönni valamit, mindig így tett. A kisfiú ránézett a konyhai órára. Még volt idejük, hogy vacsorához lássanak, így kihúzta a konyhaasztal lapja alól a gyúródeszkát, majd elővett a mosogatószekrény aljából egy nehéz csomagot, és bontogatni kezdte. A zacskóban egy vizes kendőbe csomagolt nagydarab agyag volt. A kislány elmosolyodott, pici ujját a szája elé tette, és a fogas felé bólintott, ahol apjuk viseltes pulóvere lógott.
Testvére helyeslőleg megsimogatta. Titokban voltak cinkosok. Nyáron a kisfiú a szomszéd nénit néha megkérte, hogy vigyázzon a húgára, amíg ő a közeli piacon összesepregetett, meg az üres rekeszeket pakolgatta. Az ott kapott pénzből megvette régi vágyát. Az iskola felé van egy bolt, ahol reggelente, meg hazafelé is megállt bámészkodni. Mindenféle rajzoló, festő eszközöket, csodálatos színű festékeket, meg formázgató szobrászszerszámokat árulnak ott. A boltos már jól ismerte. Felfigyelt rá, mert hétről-hétre, minden nap megállt a kirakat előtt, és ábrándozva, tágra nyílt szemmel bámulta a holmikat. Az ajtó üvegére rá volt írva nagy, durva betűkkel, hogy agyag kapható. A kisfiú tudta, hogy mire jó az, mert egy rajzórán a tanítónő behozott egy könyvet, amiben az agyagozásról volt szó. A boltos rámosolygott, amikor a kisfiú belépett az üzletbe. Az anyagból többet adott, mint amennyit a fiú kért. A kétforintosokat, amivel a fiú fizetett hosszan számolta a pénztárgép rekeszébe.
         Először megformált a kislánynak egy apró poharat, majd kismacskát, egy nyuszit. Egyenként tette a hokedlire feltérdelt apróság elé, és lassan szótagolva ismételgette a nevüket egyikről a másikra mutogatva. A kislány nyögésszerű torokhangon próbálta utánozni. Tízszer-hússzor átismételték,
végül a fiú feltűrte a kislány pulóverének az ujjait, és az apró tenyereket ráborította egy jókora darab masszára. Nézte egy ideig, ahogy a kislány babrálgat, majd elővett iskolatáskája aljából egy színehagyott, többrét hajtogatott zsebkendőt, abból egy fényképet, és letette maga elé. A kislány, amikor meglátta, két tenyerét a melléhez szorította, majd szaporán bólogatni kezdett a fejével. A fiú odafordította húga felé, aki ujjaival először a fotót, majd testvére arcát simítgatta végig. Egyik karjával a távolba intett, szeme tágranyilt, és kivörösödve az erőlködéstől megszólalt: Anya elment az égbe. A fiú odahúzódott a vékonyka kislány mellé, és most nem akart felnőtt lenni. Most nem akarta, hogy tudjon lázat mérni, nem akarta, hogy tudjon öltöztetni, nem akart jó tanuló lenni, nem akarta, hogy tudjon tejbegrízt készíteni! Nem akart példa lenni az osztály előtt! Csak gyerek szeretett volna lenni, kicsit rossz, kicsit füllentős, egy kicsit olyan, mint a többi. Ölbe vette a kislányt, és hosszan ringatta a karjaiban. Egy kicsit sírt is.
             Talán egy óra is eltelt…”

Itt vége Kelecsényi bejegyzésének. A továbbiakban ő már csak szereplője, részese a történéseknek.