...nincs. Bizony. Füstmentesen élek. Egy hónapja. Megígértem, hogy beszámolok róla. Tisztelettel jelentem, egy slukkot nem szívtam – cigit, nem cicit! – az elmúlt hónapban, azaz idén. Büszkén nézhetek tükörbe. Nézzük csak a pozitív oldalait. (Azt feltételezve, hogy marad a füstmentes állapot.)
Állítólag tíz évvel tovább fogok élni. Legalábbis egészségügyi esély értelemben.
Ehhez tartozik az a tény is, hogy jobban érzem magam. Nincs bennem az állandó kényszer képzet a pótcselekvésre. Egy hónappal ezelőtt minden apró alkalmat megragadtam arra, hogy félrevonuljak füstölögni. Mert ugye ahhoz, hogy az ember élvezhesse e szokás élvezni valóit, már legtöbbször félre kell vonulni, nem szabad másokat is mérgezni e káros szokás következményeivel.
Tudok levegőt venni. Olyan igazi, mélyről jövőt. Nem fáradok el sportolás közben, ez nagyon jó.
Észrevettétek, hogy az utóbbi időben beindult a média reklámkampányban a nikotintapasz és társainak csúcsra járatása? Ez is nagy biznisz lehet. Én maradok a szenvedéssel együtt járó akaraterő fitogtatásánál. Mert szenvedni azt szenvedtem eleget. Sajnos, néha a mai napig, de azért napról napra könnyebb. Tudom, hogy a szekrényben még mindig ott van fél doboz cigi, bármikor elővehetem, a számba pöckölhetek egy staubot, hogy aztán a zippoval lángra lobbantva mélyre szívjam az édes füstöt, megzsibbasztva szunnyadó agylebenyeimet…
Pfujj. Ne álmodozz ily rossz gondolatokról!
Szenvedtem rendesen. Körbe-körbe jártam. Időnként majd megőrültem. Ráadásul még azt sem mondhatom, hogy az elmúlt egy hónapom lelkileg problémamentes volt. Nem baj, a nehezén túlvagyok.
Legnagyobb sikerélményemnek azt tekintem, hogy sikerült legyőznöm azt a kényszerképzetemet, miszerint alkotni csak nikotinbódulatban vagyok képes. Írtam. Nem túl sokat, de nem is kevesebbet, mint előtte. A nagy próbatétel a következő hosszabb írás lesz, de most úgy érzem, már menni fog. Legalábbis nem a cigi miatt nem fog megszületni a következő regényem.
A legrosszabb az a leszokó bagósoknál, hogy pillanatok alatt elhíznak. Olyan étvágyuk támad, hogy állandóan éhesek. (Na, ilyenkor a legnagyobb öngólt az rúgja, aki abbahagyja a dohányzást, felszed tizenöt kilót, aztán visszaszokik. Hurrá.)
Én taktikusan, és persze egyáltalán nem önsanyargatóan elkezdtem egyidejűleg minimalizálni a bevitt táplálékmennyiséget. Kevés kenyér, ritkuló vacsora. Na jó, nem élek teljesen spártai módra, de hízni biztosan nem híztam.
Megspóroltam húszezer forintot. Nagyobbik fiam sí táborra valója majdnem kijött belőle. Ez sem utolsó szempont, nem?
Nem büdös a szám és kezem, nem sárgulnak a fogaim.
Nem vagyok rabja az állandóan motoszkáló gondolatnak, hogy mikor…
Sajnos (?) alkoholt sem ittam idén. (Na jó, egyszer pár pohár bort a színdarab próbán, de ez minden.) Nem mintha a szesz és én bármikor is függőségi viszonyban lettünk volna egymással, de engem a túlságosan józan élet is feszélyez egy kicsit.
Jó egy kicsit lazának, őrültnek lenni, e lebegő állapotban megy igazán könnyedén az alkotás. Aki kiegyensúlyozott, az nem is igazán tud miről írni. Nem? Milyen happy minden? Unalmas.
Persze a lazaságnak és az alkoholnak semmi köze egymáshoz. Amikor viszont buli van, akkor nem szeretek üdítősüveget szorongatni. Most indul a buliszezon, majd meglátjuk, mennyire szoktam el a kikapcsolódós hangulattól. A ciginek és a piának csupán annyi köze van egymáshoz, hogy mikor a bagós ember iszik, dupla annyi cigit szív, a leszokófélben lévőnek pedig igazi próbatételt az első alkoholizálásos buli jelenti, amikor szintén meg tudja állni, hogy nem gyújt rá.

Ja, azt még nem is írtam, hogy teljesen furcsa, milyen kifinomult szaglásom lett. Akár Kántor is lehetne belőlem Csupati oldalán. Az ízlelőbimbóimról (másfajta bimbók híján) nem is szólva. Eddig is szerettem a pikáns ízeket, de mostanában kisérletező kedvemnek nincsen határa. Ha ilyen inyenc úton haladok tovább, előbb-utóbb tán még a tengeri herkentyűkkel is megbarátkozom.

Ezek után nézzük a dohánymentes élet negatív oldalait.
Hát…öööö…pedig van ám!
Segítsetek, hátha megjön a kedvem visszaszokni!