Megjegyzés: a naplólapok nem feltétlen követik egymást időrendben. Fölösleges. Bármikor, bárhol, bárkivel megtörténhet minden. Vagy nem. Igy a címben olvasható számozás, csupán a kategorizáló elme szüleménye.

fTJ

*******************

Amikor Kelecsényi csak úgy áll egy megállóban, az eső meg esik, de ez legkevésbé
sem zavar senkit.

Az esőtől megpuhult levegőben  falevél mélázott, majd lehasalt egy kopottan vöröslő
ligeti padra. Fent az elhagyott ágról üzenetet kopogtak az összegyűlt cseppek, hogy ti, meg tá,
ti-ti-tá. Félrehajtott fejű kutya ült egy emberszobor előtt, sárral befröcskölt bevásárlószatyrot
szimatolt félve. Kelecsényi ott állt a trolibusz megállójában. Tulajdonképpen nem volt
semmi szokatlan. Cigarettafüstben ködlött egy lány arca, kopott asszony mormogott időtlen
szavakat. Csak az eső nem akart alábbhagyni. A magasból sült hús és korán fekvő nők illatát
terelte valami fenséges hatalom lefelé kóbor kutyákra, röhögő suhancokra, és olyan Kelecsényi
féle alakokra. Zárt ablakok mögül fehérszalagos ikerlányok nézték a szemközti ház tűzfalát,
fogpasztareklámra villant kábán egy utolsót az ostorlámpa szakadt szálú izzója.
 „ Az a Csöppnyi élet, mohó kicsi száj” idézett félhangosan önmagától Kelecsényi, és zsebében kitapintotta Laura utolsó levelének leáztatott bélyegét. Vadkacsa vágatlan nádas szélén úszkál. A bélyeg már harmadik éve ott gyűrődik a zsebben. Villamosjegyhez simult, pénzérme recéivel karcolódott, golyóstoll böködte, egyszer még egy apró bogár is megcsodálta, apró tapogatójával megcirógatva a vadkacsa zöldes tollazatát. Csak a vadkacsa szeme miatt őrizgette Kelecsényi a bélyeget. Élete első játékmackójának, meg Laura puhaságának volt ilyen színe, ahogy a januári első nagy havazás után a sárga villogós hókotró fénye visszatükröződött a tűzfehér combok rejtekéből. Földigiliszta fakult egy
lábnyom sárüregében, gyűrűket viselt nők kávéztak ócska presszók terítők nélküli asztalainál, közel a
mosdóhoz. Kelecsényi nem a trolira várt. Soha nem látott emberre várt, akinek hangját sem hozta még felé a megfoghatatlanul végtelen téren keresztül a láthatatlan idő. Egyszerűen csak ott várt. Jobb cipője talpa alatt lassan besüppedt az aszfalt. Eggyé lett, és beépült, része lett a járókelőket szolgálók névtelenjeinek. Nyáron ott egy döglött galamb feküdt, nyílt csőrében megfeketült vérkő izzott, ahogy a hangyák lassan beitatták méreggel, és széthordták a föld alá, hogy ott világítson. A bal alatt egy elázott újságról meztelen nő takarta magát kívánatosra. Mellei lassan megrezzentek, ahogy Kelecsényi cipője megmozdult fölötte.  A fodrozódó pocsolyában dohányszálak űzték egymást, házimacskák bundáiba
kapaszkodtak magányra vénült asszonyok karmos, megsárgult ujjai.
„Galacsinná gyúrtuk az utat házak ajtajáig, és a világ szemébe pöccintettük hanyagul.” Kelecsényi megint
magától idézett most egy kicsit hangosabban, de csak egy ázott szemű gyermekangyal kapta fel a fejét, az is csak alig észrevehetően, mert nem akarta elijeszteni az embert. Onnan a megállóból. Tulajdonképpen nem volt semmi szokatlan azon a napon. Egyszerűen csak esett az eső, hogy ti, meg tá,
ti-ti-tá…