Amikor Kelecsényi nem tudjuk, hogy hol jár, és miért, de az Időt ez nem változtatja meg.

A levegőnek halvány, talán zöldes színe volt. Kelecsényi egy plakátokkal beborított kirakat előtt meglátta azt az embert, aki bizonyos értelemben már nem élt.
Pedig az ember élt, amennyiben úgy véljük, hogy a világ körülöttünk, és benne a villamos kerekeinek puha zaját, a busz ajtajainak sziszegését, valami állandónak vesszük, és elfogadjuk, hogy az Időt az ember találta ki, mérőeszközökbe tuszkolta,
tornyokban hirdeti, karokra, zsebekbe kényszeríti. Pedig az Idő önmagában van, tőlünk független állandó, úgy hisszük, hogy múlik, pedig csak teszi a dolgát. Úgy van.
Az ember pedig ott állt az Operaház új műsorát hirdető temérdek plakát előtt, feje éppen a Magyar Állami Operaház felirat mellett terebélyesedett, mintha ő lenne a magyar, vagy az állam, vagy éppen a dalművek házának szimbóluma. Ennyit a bizonyos értelemről. Pedig Kelecsényi látta az embert pépesre vert arccal feküdni egy női fehérneműket és harisnyákat árusító bolt előtt. A fejéből kifolyt temérdek vérforrás utat rajzolt a járdára, lekúszott a járda szegélyéről. Egy figyelmes szemlélődő azt is felfedezhette, hogy egy bizonyos pontról nézve, a vér mielőtt elmerült a lefolyó bűzös melegében, csodálatos vénuszdombot formálva búcsúzik a fenti világtól. Arrafelé azonban csupa olyan ember járt akkor, akik csak egy véres, szétvert álarcot akartak látni, hogy aznap, vagy másnap legyen mivel magukra irányítani az üveglapokkal lefedett íróasztalok mellett unottan kávézó kollegák figyelmét. Kelecsényi egy hivatalból ismerte a férfit, ahol előtte állt a sorban, jobb kezében egy ételhordóval, aminek széléről odaragadt spagetti lógott lefelé. Az ételhordó ettől eltekintve makulátlan tiszta volt. Még az is elképzelhető, hogy valaki szándékkal tapasztotta oda, még a szándéka is egyértelmű, csak megfejthetetlenül örök, mint a Szfinx, vagy a Nasca vonalak, vagy Laura mosolya, amikor kilép az utcai kapun szemben a fénnyel, és ruháján keresztül a sugarak utat találva kacérkodnak a marasztalás istenével. A spagetti aztán lepottyant a kőmintás linóleumra, közvetlenül a küszöb mellé. Azóta Kelecsényi nem tud róla semmit. Az ember meg itt áll most nem messze tőle egy plakátokkal teleragasztott kirakat előtt. Pedig bizonyos értelemben már nem él. Kelecsényi akkor látta utoljára életben, amikor egy ökölnyi kővel szétverte saját fejét, vagyis bizonyos értelemben egy másik ember fejét, és a még vonagló test kabátjának belső zsebéből kivette annak tárcáját, majd a sajátját helyezte bele. Kelecsényi, és még vagy huszonhárom járókelő látta mindezt, de az áldozat, és az elkövető is olyan jelentéktelen volt az Idő állandóságához képest, hogy nem tettek semmit. Bizonyos értelemben most Kelecsényi az Idő állandóságának megnyilvánulását látta egy olyan kirakat előtt, amelyet beborítottak a Magyar Állami Operaház új műsorát hirdető plakátok: Orfeusz az alvilágban.