Szóval, azt hiszem, inkább elmondok mindent. Ilyenkor persze rögtön el is akadok: jó, jó. de hol kezdjem?
Az egész talán onnan kezdve érdekes, hogy szakítottunk Levvel. Tudtam, persze hogy tudtam, hogy egyszer bekövetkezik, de hát olyan nehéz volt felfogni, hogy ez most tényleg végérvényes és visszavonhatatlan. És főleg nehéz volt elképzelni, hogy mi lesz azután. Hát azt hiszem, nagy szerencse, hogy az ember nem tudja elképzelni, hogy mi lesz azután, mert ha el tudná, akkor rögtön el is indulna világgá, hogy sose érje utol az azután.

Ha meghaltam volna, akkor egyszerű lett volna. Egybeesik a vég, és az élet vége. De így csak az életem ért véget, én meg tovább kellett hogy éljek. Néha még arra is gondoltam, hogy az is egyszerűbb lett volna, ha Lev meghal, mert akkor legalább meggyászolom, és tudom, hogy ő is csak engem szeretett, és én is csak őt szerettem, és kész. Életem végéig szerethetem, hiszen egy halottat nyugodtan szerethet az ember. Csakhogy Lev életben maradt, sőt, új kapcsolatba kezdett (direkt nem írom, hogy szerelmes lett, mert azért mindent én sem bírok ki), szóval az élet ment tovább, nem törődve azzal, hogy én képtelen vagyok tovább lépni. És mert mindenki azt mondta, hogy el kell engedni, és mert más választásom nem is volt, hát nagyon el akartam engedni. De hiába engedtem el, olyan volt, mint azok a kóbor kutyák, akik kiszúrnak valakit az úton, aztán csak mennek utána, hiába mondja nekik az ember, hogy "Méssz innen! Menj haza! Menj már haza!" -azok csak bámulnak elárvultan és követnek mindenhová.
Az érzés, hogy elvesztem, és nincs hova hazamennem ugyanígy elkísért. És akkor megpróbáltam kapaszkodni másokba.
Jó! Ha Lev mást szeret, majd én is! Persze itt a férjem, aki szeret, nem is akárhogy. De hiába, mert attól még én elvesztem. Valami elveszett, valami, ami addig minden volt, és én azt akartam. Azt a valamit.
És persze volt is valaki, aki segített, és folyamatosan mondta, hogy LÉLEGEZZ! (ma is azt gondolom, ez a legjobb tanács, ami ilyen esetben adható). Szóval ez a Barátom, mindent elkövetett, hogy életben maradjak, én meg kapaszkodtam bele, hogy majdnem megfulladt ő is, de ő azért csak velem törődött és mondta: LÉLEGEZZ!
Aztán egy őszi napon találkoztunk. Egészen váratlanul arra vitt az utam, ahol ő lakik, és megbeszéltük, hogy találkozunk. Tudtam, hogy szeret, és én is szerettem. Ő is épp egy kapcsolat után volt, én is. Olyan egyszerűnek tűnt a dolog, hogy meg vagyok mentve!
Ahogy meglátott megcsókolt, én meg hagytam, és arra gondoltam, hogy mennyi jót tett velem, és hogy szeretem, hiszen megmentette az életem.
De hiába! Beszélgettünk és nevettünk, de csak nőtt bennem az érzés, hogy nem kellene itt lennem, nem kellene ezt tennem, ez nem olyan mint Levvel volt! Semmi sem olyan, mint Levvel volt! És iszonyatosan nyomorultul éreztem magam, hogy hiába akarok másba kapaszkodni, nem megy. Én nem akarom szeretni Levet, én el akarom engedni, hiszen mindig is azt kívántam neki, hogy egyszer találjon valakit, aki hazavárja, akivel otthonra lel.. Nem igaz, hogy nem akarom elengedni! De el akarom! És ilyenkor rendszerint jó sokat sírtam, hogy "Menj el! Menj el! Nem akarlak szeretni!" De hiába! Mert én szerettem.
Szerettem azt a Levet, aki az enyém volt, és majdnem beleőrültem, hogy az a Lev már nincs többé, de Lev mégis van, csak nem nekem, hanem másnak.

Nem olyan egyszerű ez egyáltalán, mint ahogy azt el akarják hitetni! Olyan ez, mint bűntelenül élni. Ki a fene ne szeretne bűntelenül élni? Az a legkönnyebb!
És nem azért nem lehet, mert nem szeretnénk. De hiába akarsz bűntelenül élni, ha egyszer olyan helyzetbe kerülsz, hogy bármit választasz bűnös leszel. Lev előtt már olyan üresség volt az életemben, hogy árulásnak éreztem minden napot, amit a családommal töltök. Aztán jött Lev, és áradt bennem a szeretet, de tényleg! Éreztem az ereimben, hogy áramlik. És akkor mindenkit úgy öleltem, és úgy érintettem meg, hogy igazából adni tudtam magamból. És hiába bűn volt , mégis a legteljesebb tisztaságot éltem meg benne. Aztán vége lett, és nem kellett többet szemlesütve titkolnom, hogy mást szeretek, és mégis.. újra hazugság lett minden mozdulat, mert csak a fájdalom volt bennem. A fájdalom, amit el kell titkolni, mert más úgysem tud mit kezdeni vele, mert az úgyis csak neked fáj, akármennyire szeretnek. A fájdalom, ami másokat elszomorít, mert csak boldog embertől lehet kapni kedvet, erőt, vidámságot.

És bármennyire nem akartam, egyre szorosabban ölelt körbe a fájdalom, miközben én kétségbeesetten kapálóztam belül, hogy nem akarom! Nem akarom, hogy fájjon. Nem akarom, hogy bezárjon. De a fájdalom csak jött. Nem kérdezte akarom-e.
És mikor találkoztam ezzel a barátommal, akkor rájöttem, hogy hiába minden. Én nem tudok mást szeretni.
Aztán mikor januárban meghallottam az esküvő hírét, akkor megint csak azt éreztem, hogy minden elveszett. Nem mintha sok minden maradt volna még. Annyi sebet hagyott maga után az elválás, hogy már nem is akartam volna újra kezdeni. (Mondom, az elválás! És nem Lev. Mert ma már azt is tudom, hogy maga a történet az ami sebez, és nem a másik ember)
Csak valahogy mégis! Fájt nagyon, hogy elvesz valakit, aki a szeretésnek a legkisebb jelét sem mutatta az elmúlt időszak alatt, mióta együtt vannak. Persze ismerem Levet. Neki szeretni küldetés. Hát szereti azt a lányt is biztosan. De hogy a lány is szeretné? Hát, igazság szerint ez már nem rám tartozik. Már Lev nem tartozik hozzám, magáért felel, mint minden ember, és elköveti a saját hibáit, mint minden ember. Szóval bármennyire is tiszta és világos volt a kép, nem bírtam szabadulni a fájdalomtól.
Ráadásul azután az őszi találka után már tudtam, hogy többé én nem is szerethetek.

Aztán két hete Chris Rea koncertre hívott valaki. Egy pasi természetesen, de egyértelmű volt a helyzet, hogy csak koncertről van szó, semmi többről..
Hát, hát.. Chris Rea maga a fájdalom, ahogy énekel... Eszméletlen jó volt a koncert, nem volt előzenekar, meg semmi, csak a fájdalom, de az olyan gyönyörűen szólt, hogy az ember azt is efelejtette, hoyg a fájdalom az csúnya és gonosz, és felajfalja az ember lelkét. És végre, ami addig egyre szorosabban körbevett, ott valahogy repedezni kezdett, és én végig bőgtem a koncertet egy fiú előtt, aki akkor látott először.. hát nem valami klasszikus történet, de persze az eredmény nem maradt el, az utolsó számnál a hátam mögé állt, és átölelt.
És olyan jó volt az az ölelés. Olyan jó volt, hogy megint hozzám ér valaki, akivel őszinte a mozdulat... De persze, én nem akarok többé szerelmet, és ez nem is az. Egyébként is, a férjemmel egészen jól vagyunk mostanában. Igazság szerint, hihetetlen dolog az is, ahogy ő szeret. Hogy hagyja, hogy éljem az életemet, s végig kínlódjam az érzéseimet, elkövessem én is a saját hibáimat.. és közben mindig érzem, hogy ő van nekem, szóval tényleg rendkívüli ember.

(na ez jó hosszúra sikeredett, de már úgyis panaszkodtatok, hogy ritkán írok)
Szóval, hogy szavamat ne felejtsem, mindez esküvő előtt egy héttel... Aztán elérkezett a rettegett nap, és akármennyire hittem, hogy felkészültem, nem. Semmi az ég világon nem történt, csak egész nap a szemem előtt láttam az eseményt.. hogy készülődnek, és virágcsokor, és szinte láttam, ahogy Lev olyan nagy szeretettel a lányra néz, hogy nincs semmi baj, én szeretlek, és majd megoldunk mindent. Annyira fájt, mintha most tudtam volna meg, hogy meghalt valaki, akit nagyon szeretek. Másnap aztán persze megjelent az adott oldalon, hogy közhírré tétetik, megszületett az első netes esküvő, és akkor tényleg úgy éreztem, nem bírom tovább. Valamit tennem kell, valakit szeretni akarok, valakibe belezuhanni, hogy soha többé ne Lev jusson eszembe minden érintésről, minden mosolyról, minden szerelemről. Aznap kaptam egy kör emailt egy fiútól, aki régebben megkeresett, hogy gratuláljon az írásaimhoz, de aztán ennyiben maradt a dolog, többé nem jelentkezett. Bizonyára véletlenül maradtam a leveles ládájában, de akkor minden mindegy volt, visszaírtam neki, hogy nem akar szeretkezni, vagy beszélgetni?
Persze postafordultával válaszolt, hogy a szeretkezést választja.
Jó, akkor hívj fel - írtam neki másnap.
Ismételt gyors felelet, csak mondjam meg: hol, mikor? Ő ott lesz, amúgy neki húsz centi és vastag, reméli nem baj.

Csak ültem a gép előtt, és úgy éreztem magam, mint valami hülye kamasz, aki még életében nem volt pasival, és csak annyit mondtam: pfúj!
De persze már nagylány vagyok, úgyhogy illendően visszaírtam, hogy csak akciós volt az ajánlat, és sajnálatos módon érvényét vesztette.
Erre nagyon kedvesen visszaválaszolt: "Na, ugye? na, ugye?"

És ebben a pillanatban, úgy éreztem magam, hogy én tulajdonképpen nem is a fiúval leveleztem, hanem az Élet ad nekem leckét. Tényleg, milyen hülye vagyok, hogy azt hiszem, majd lefekszem valakivel, csak hogy ne Lev legyen az utolsó, akit nagyon akartam. Hogyan is lehetne egy vadidegen pasit nagyon akarni? És akkor eszembe jutott Chris Rea, meg az az ölelés az utolsó szám alatt, és gyorsan vettem egy CD-t.. És amíg hallgattam itthon Chris Reát, egyre inkább arra a fiúra gondoltam, és elkezdtem neki írni... egyre bátrabban, úgyhogy az lett a vége, hogy pénteken találkoztunk. Ahogy megláttam rögtön megcsókoltam, és elmentünk meginni egy teát, és olyan jó volt, ahogy simogatta a kezem, és jaj, olyan jó volt újra érezni, hogy akarok valakit...
És nem lehetett nekem ellenállni, elmentünk egy panzióba, kivett 12 ezerért egy szobát... olyan hülye volt az egész helyzet.
Bezzeg Levnél otthon éreztem magam, de kit érdekel már Lev? Szeretni akarok, és itt ez a pasi, aki szeretni akar!
Felmentünk a szobába, és egyszercsak a pasas leül a székbe és kétségbeesetten így szól. - Én ezt nem akarom... nem bírom megtenni... nem értem miért..

Én meg csak ültem ott a kanapén, hogy mi van??? Itt vagyok szeretni készen, és nem akar? Valami baj van velem? Valamit rosszul csináltam? Vagy csak most látta meg a ráncaimat? Le se vettem a ruhámat, tehát nem az lehet az oka, hogy hirtelen rájött, csak a csomagolás volt az oka a lelkesedésnek... Mi vaaaan?
És persze dühös voltam, és mindenféle szemét dolgot gondoltam a pasiról, hogy biztosan nem is tud, azért nem akar... Jaj, nem lehet igaz, hát sosem leszek képes ezt a Lev ügyet lerázni magamról?
- Haza akarok menni - mondtam, és persze hazahozott.. és akkor, a kocsiban már megint olyan vidáman beszélgettünk, mint előtte.
Ehj, tényleg hülyeség volt panzióba menni. fejjel rohantam a falnak.. Tiszta hülye vagyok! De hát olyan boldoggá tett, hogy megint szeretni akarok! Tessék! Szeretni akarok, de nem lehet, mert rögtön ki kell fogjam a világ legbecsületesebb pasiját, aki nem akar visszaélni a helyzettel. Ezt nem hiszem el...

És aztán ahogy telt az idő, rájöttem, hogy már megint az Élet van mögöttem. Ott kuncog, és a hasát fogja a röhögéstől.
- Emlékszel, mikor te voltál ilyen helyzetben a barátoddal? Emlékszel, mikor téged akartak, és te hiába akartad, nem ment.. emlékszel?
- Igen, emlékszem.
- Hát látod, most te vagy a másik oldalon. Nem elég valakit szeretni, az még nem szerelem. A szerelem varázslat. Csak megtörténik az emberrel. Nem lehet akarni, csak várni kell, és ha eljön az ideje, akkor állj készen, hogy észre vedd. De hiába szeretnek, és hiába szeretsz, a szerelem az nem ez.

És hirtelen valami olyan jó érzés kerített hatalmába. Hogy igen. Vége! Végre vége. Már tudom milyen a szerelem. És tudom milyen ha szeretnek, és viszontszerethetek. Milyen rendkívüli kiváltság részese lenni egy ilyen kapcsolatnak! Igen, én megkaptam, és az élet megy tovább. Hiába kapálózok, a szemembe nevet.
- Na, gyerünk kislány! Hajts fejet, és bízd rám magad! Látod, megkaptad, amire annyira vágytál, miért nem hiszed el, hogy minden megtörténik, aminek meg kell történnie veled?

Hát, rendicsek. Megadom magam.
Kapsz egy szusszanásnyi időt Élet, hogy utolérj. Megálltam. Ma nem menekülök. Minden rendben van.