Rég ott kellett volna hagyni azt a hülye lapot, ahol együtt publikáltunk, de hát ez a XXI. század, csak egy klikk, és elevenen megnyúzathatod magad, hogy végig nézd, hogyan lesz szerelmes a volt kedvesed, és mint valami hülye szappanoperát követheted napról napra, hogyan jut el a történet az előre jól kiszámítható végkifejletig.

Na, jó, most már legalább eljutottam addig, hogy nem klikkelek oda, és végre úgy érzem, hogy kezd felszínre jönni az a sok keserűség amit az elmúlt hónapok alatt sikerült gondosan magamba zárni.
Tegnap éneken voltam... wow, még énekelni is járok, ráadásul Veszprémbe, ahhoz az énektanárnőhöz, akikhez a Tóth Veráék is jártak... havi 3000, mielőtt valaki azt gondolná, hogy könnyű nekem, és velem egykorú nőcik vannak a kórusban... ja, mert hogy ez amolyan kórusféle.
Szóval, tegnap alig énekeltünk, de nem is volt baj, mert Adélnak meghalt a barátnője, és nemrég volt a temetés, úgyhogy kapásból megmutatta a képet mindenkinek, hogy ő volt az... és elmesélte, hogy gyönyörű fehér csokrot csináltattak (ők, merthogy öten voltak barátnők, úgyhogy négyen együtt készíttették a csokrot), na és akkor a temetésen persze kisütött a nap, és jött egy sárga lepke, ami nem volt hajlandó sehova máshova szállni, csak a fehér csokorra.
Hát, persze az ember ilyenkor úgy szeretné hinni, hogy legalább egy lepkében tovább él az, akit szeretett, és abban a pillanatban én is hajlandó voltam elhinni Adélnak, hogy a barátnője volt az a sárga lepke.. de igazából nem ezért érdekes a történet.
Az egyik nő el kezdte mondani, hogy neki mikor meghalt az apukája, akkor a lányától búcsúzott el... nem is nagyon értettem, mit akar ezzel mondani (hol itt a történet?), de aztán egyre bátrabban mesélt, míg végül megértettem, hogy csak az apukája lelke búcsúzott el a lányától... (na, ez már kezdett nekem kicsit túl misztikus lenni), de aztán tovább mesélte, hogy három hónappal a temetés után elmentek Bajára az egyik barátjukhoz, akik elvitték őket valami zarándokhelyre, és akkor ott, mintha húzta volna valami ki a kocsiból, kitépte az ajtót, és őrjöngve rohant a kereszthez, és földre vetette magát, és csak zokogott és üvöltözött.
Persze a férje halálra rémült tőle, hogy milyen szörnyű így látnia a feleségét, pláne mások előtt, de nem lehetett mit tenni, mert olyan erővel vágta magát a földhöz, hogy nem bírták felvenni, amíg ki nem őrjöngte magát... (és persze ahogy mindezt mesélte, megint sírni kezdett, de nem volt itt a férje, úgyhogy sírhatott nyugodtan, és amikor ezt megértette, akkor sírni is kezdett egyre nyugodtabban)

Szóval, azt mondta a nő, ott akkor engedte el az apukáját, és bár azóta is sokat sír, de legalább a teste nem fáj miatta.
Hát, elég csendben voltunk, mire Adél valahogy megjegyezte, hogy nem véletlenül vannak más kultúrákban a sirató asszonyok, meg énekek, és hogy Afrikában bezzeg tudják, hogy együtt kell sírni azzal, aki elveszít valakit, mert mindenki a világ része, és ha valaki elmegy, hát a világ lesz kevesebb...

És persze, én is mindig imádtam ezt az afrikai dolgot, és gondoltam is rá egy-egy temetésen, de most magamra gondoltam... hogy nekem is ez hiányzik, ez az őrjöngés, hogy nagyon fáj... csak hát olyan szégyenletes dolog sírdogálni... főleg örökké sírdogálni.. nálunk mindenki kurva kemény, most az a trendi, meg a keresztre feszülés... én meg közben teljesen ledöbbenek, mikor emberek beavatnak az életükbe, és elmesélik, hogy úgy élnek együtt a férjükkel, hogy évek óta nem érnek egymáshoz, vagy a felesége még 12 év alatt sose mondta neki hogy szereti... de azért ők hűségesek, mert az nagy erény... csak kérdem én, mit ér az ilyen hűség, ahol a szeretet ilyen formában ölt képet, hogy az emberek jéggé fagynak egymás mellett és ezt nevezik keménységnek?

Persze nem vagyunk egyformák, és hogy jövök én ahhoz, hogy bárki életére vonatkozólag kérdéseket tegyek fel... hiszen nekem is itt van a világ legrendesebb férje, és még csak azt sem mondhatom, hogy nem szeretem, ő meg igazán nagyon szeret engem... kicsit olyannak érzem magam én is, mint Hetty Robinson, Óriási kincs van a kezemben és nem tudok vele élni... nem, nem Lev miatt. Ő csak élesebbre rajzolta a vonalakat.

Egyszer azt kérdezte Veva, hogy a férjemet nem szerettem? De igen szerettem, és eszembe se jutott, hogy nem tökéletes az egész, amíg egy napon arra nem ébredtem, hogy meghalt minden közöttünk. és most úgy érzem, hiába minden.. látszólag újra ébreszthető minden szerelem, de nem.
Meghalni csak egyszer lehet, haldokolni sokáig, de maghalni csak egyszer... Aztán lehet belőled sárga lepke, vagy fűszál az árokparton, de már sosem leszel ugyanaz, aki voltál.

És most itt fulladozok a saját reinkarnációmban. Vajon van lélek? Vajon a lelkek keresnek társat, vagy az ember? Az ember, akinek teste van, és szelleme...
Vajon kereshet-e a lélek társat, ha már az ember társra talált? És miért olyan természetes, hogy valaki tudja ki az, aki a lelkének társa, hiszen amíg nem találkozik vele, honnan is tudhatná, hogy milyen az?
Ilyenkor mindig mint valami eszelős csak azt hajtogatom, hogy hiszen én ott voltam. Én átéltem és éreztem, hogy eggyé lehet válni valakivel. Talán késő jött a szerelem, talán csak ajándékba kapja az ember a tudást, hogy van ilyen, ahogy ajándékba kapunk mindent: gyerket, életet, szerelmet.
Talán valóban nem ez az élet. De akkor ne mondja nekem senki, hogy ne játszak szerepet, hiszen az is csak ajándék, ha igazán magam lehetek.

"Nem lázadott, csak a legjobb szeretett volna lenni a világon" -olvastam tegnap.
Hogyan lehetnék én a legjobb a világon? (hiszen mindannyian erre vágyunk!)
Hogyan lehetnék a legjobb, ha kilenc hónapja igyekszem a létező legjobban játszani a szerepem, hogy hátha egyszer egy leszek: én meg a szerep... de hiába minden, mert ami egyszer meghalt, az már nem lesz ugyanaz.
Lépjek ki Hetty Robinson szerepéből, és mondjam, hogy nem kell nekem ez a sok kincs, mert nem tudok élni vele, akkor már inkább szegényen de tisztán. Vagy hagyjam, hogy legalább a kincs gyarapodjon, hiszen az érték mégiscsak érték....

Milyen szép ebben az egészben, hogy bárhogy lesz is, nekem csak a bolond szerepe jutott.