Persze nem bírtam ki, és megnéztem az esküvői fotót. Elégedetten állapítottam meg, hogy nincs a főcímek között, Wow, mintha-tekintettel-lennének-rám-is érzésem támadt és az jó. Aztán megállapítottam, hogy az ifjú pár valóban csodaszép, és boldog... és akkor jött a döbbenet: hogy ennek valahogy örültem.
Fura teremtmény az ember, sosem úgy reagál dolgokra, ahogyan azt elvárná magától. Épp olvastam Galdr egyik hsz-t, hogy azzal szeretkezz, akivel erre késztetést érzel, csak aztán vállald a következményeket. Hát, ja, nagyon mást úgysem lehet tenni, mint vállalni a következményeket! :)
Nade, hogy tudná az ember, hogy mit vállal, azt erősen kétlem.

Szóval, néztem a képet, és a fiúnak olyan modern frizurája volt, és csuda helyes volt, (életemben még ilyen helyes fiút nem láttam...) igen, akkor is ezt gondoltam, amikor csak egy centis volt a haja, és kinyitotta az ajtót, és magához húzott..
De akkor azt is gondoltam, hogy mi vagyunk a legbátrabbak a világon, és most aztán mehet minden törvény a fenébe, mert mi lebontunk minden falat és fellázadunk minden végesség ellen, és mégis ketten maradunk hófehérek..

De most csak azt éreztem, hogy olyan öreg vagyok, és teljes képtelenség, hogy ez a helyes fiú valaha magához húzott volna, és megcsókolt, és úgy nézett a szemembe, hogy én semmit sem akartam tudni, és sehova se akartam menni...
Teljes képtelenség, hogy én ezzel a sok bánattal itt a szívemen, ami ezer évet karcol az arcomra, ezt a helye fiatal fiút szerettem. Az egész lehetetlen! Megint egy újabb ócska tréfa.. Hiszen én öreg vagyok, ő meg oly fiatal, de végre révbe ért, és megtalálta a párját.. Igen, lassan én is kezdem elhinni, hogy megtalálta a párját, és akkor arra jööttem rá, hogy milyen jó, hogy ezt a lányt is már kicsit szeretem, mert nem lehet valakit úgy szeretni, hogy ne szeressem azt, akihez tartozik...

Na, szóval akár jól is érezhettem volna magam. Hirtelen megszállt valami belenyugvás féle, hogy minden a legnagyobb rendben van, és tényleg milyen jó nekem, "nekünk van a legjobb családunk" ahogy a gyerekeim mondják"
Csak akkor valahogy elkezdett fájni, hogy nem szerethetek többé, és írtam egy jó hosszú levelet a szállodás pasinak, hogy mi a fenéért engedte meg, hogy újra szeretni tudjak, ha nem tudta mit akar. Na, ennek az lett a vége, hogy a pasi úgy érezte, szemét módon átszúrtam, és azóta nem ír. És olyan piszkosul hiányzik.. Tiszta marhaság... Nem is akartam tőle semmit, de valahogy mégis levegőhöz jutottam, amíg elhittem, hogy szerethetem... "Neked öltöztem, akkor is ha nem találkoztunk" Húú, ezt is tegnap olvastam, és szerintem zseniális...

Annyira hiányzik az embernek, hogy felöltözzön valakinek. és én mostanság neki öltöztem.. Most meg csak öreg és sebzett vagyok(már megint)
és ha még ez mind nem lenne elég, akkor életem első kóbor lovagja felbukkant a múltból, és közölte, hogy ne keverjem a szart... Ilyenkor a fejemet fogom óbégatva, hogy te jó isten! Milyen embereket szerettem én valaha, akik annyira nem ismernek engem, hogy én csak szemből támadok! Komolyan, hihetetlen, hogy itt van kiterítva a lekem, és az akit maggamhoz még ettől is közelebb engedtem azt hiszi, hogy ártani akarok neki.

Ehj! el akarok bújni a világ elől...
Nem való nekem ez a színes kavalkád...
Megöregedtem.