Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy Móra Aranykopórsójából olvassak fel. Nem tudtam pontosan mit szeretnék, csak hogy valamit ebből a könyvből. Aztán ahogy keresgélni kezdtem, rátaláltam a végén erre a részre. Próbaképpen felolvastam hangosan magamnak, és megint az a különös, furcsa érzés kerített hatalmába, hogy éppen ez az, amit kerestem. Mintha minden szó rólam szólna. A vad noblissima, akit mindenki szeret, csak az anyja nem. Mert "az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud." (Hiszen ezt mondom már én is mióta!) De azért ott a halálos ágynál mégiscsak a szeretetnek van egyedül helye, és kis Tit végre megkérdezi az anyjától, amit oly régóta szeretne tudni:
"- Azt mondd meg nekem anyám, van-e nekem lelkem?
A császárné szeméből kiszaladt a könny. Ráperdült kis Tit hajára. Minden gondolkodás nélkül felelt.
- Ha fáj, kis Tit, akkor van."

Aztán Edu kedvesen oldalba bökött: jó voltál kicsi, Szemi, majd mikor a szünetben hülyéskedtünk, megjegyezte:
- Tudod, a testemet megkaphatod, baby, de a lelkem már foglalt.
Edu látszólag olyan link, hogy legfeljebb egy western filmet tudnék mellérendelni gondolatban, de néha olyanokat bír mondani, hogy az ember rögtön tudja, hogy Edu egyáltalán nem olyan, mint amilyennek látszik..

Aztán megnéztük azt a gyerekelőadást, és Nagyonokos teljes extázisban volt, hogy milyen nagy dolog az élet, hogy láthatunk ilyen pillanatokat, mikor minden annyira igazi, és ő, ha választhatna sem választana magának másik családot, mert mi így vagyunk jól, ahogy vagyunk. Mi is amatőrök vagyunk, de igaziak, és ez nagy dolog.

Ahogy áradozott ott a kocsiban, hirtelen én is annyira el kezdtem szeretni, hogy ez az élet jutott nekem, benne Nagyonokossal, a férjemmel, Levvel, Adéllal, Eduval, Mórával, Ancsel Évával, és persze mindenkivel, aki valamilyen formában része volt az életemnek, és most itt ülhetek egy ilyen előadás után, és hallgathatom Nagyonokost, ahogy áradozik, és mintha magamat hallanám, nem bír betelni a pillanattal.

És este mielőtt elaludtam volna hirtelen összeállt a kép. Ha fáj, akkor van. Ha, fáj, akkor van lelke az embernek, márpedig csak az fájhat, ami megsebesülhet, és ami megsebesül, az az én fejemben vérzik. Igen, vérezhet az ember lelke, ha nem is piros vér folyik belőle kifele, akkor is. És ha lehet sebes az ember lelke, akkor kell, hogy legyen kisebb seb, és nagyobb seb. És persze a kisebb sebek gyorsabban gyógyulnak, a nagyobbak lassan, de talán vannak olyan sebek, amik sosem gyógyulnak be, de attól még meg kell tanulni velük együtt élni, mert nem az a legrosszabb, ha megsebesül az ember, hanem az, ha feladja.
És igen! Az lett volnaa fura, ha nem fáj a lelkem, hiszen egyik pillanatról a másikra elszakították tőle a másik felét, naná, hogy ezer sebből vérzett, és idő kell a gyógyuláshoz.
(Többek között ezért nem hiszek azokban az elméletekben, amik azt hirdetik, minden csak elhatározás kérdése. Ha elhatározod, hogy nem fáj, akkor nem fog. Ha boldog akarsz lenni, akkor boldog leszel. Csak rajtad múlik. Na, persze. Én nem is akarok boldog lenni, mert a boldogság az nem lehet cél, csak jutalom lehet, ha jól csinálod a dolgodat. Akkor sem mindig. Néha meg akkor is jön, ha meg sem érdemled. Ugyanmár! Mi közöm van nekem a saját boldogságomhoz azon kívül, hogy igyekszem felismerni, és örülni neki!)

Eszembe jutott Edu, hogy a testemet megkaphatja bárki, de a lelkem nekem is foglalt már, és hirtelen az az érzésem támadt, hogy talán mindenki császárlánynak születik, vagy rabszolgának, és a legtöbb esetben a szerelmek császárlányok és rabszolgák között szövődnek, de aztán az élet az más. Egy noblissima nem lehet egy rabszolga felesége, de azt senki nem tilthatja meg, hogy utolsóként azt az egy szót mondja ki, hogy Gránátvirág.

És még az is megfordult a fejemben, hogy már az sem számít Levnek mi lesz az utolsó szava. Nem ezen múlik. Neki szüksége van még a lelkére, hiszen nem indulhat úgy egy élet elébe, hogy másnál hagyta a felét. (Egyébként is mihez kezdhetnék én egy fél lélekkel?) Szóval neki most mindent kell adni, hát mindent vitt (mint a piros ász).

Olyan jó volt feküdni az ágyon a sötétben és tudni, hogy nekem már megvan az utolsó szavam, és most már jöhet az élet. Jó volt arra a képre gondolni, ahogy olyan boldogan áll a lány mellett, mert hiába, akármilyen önző és gyarló az ember, mégis boldoggá teszi, ha boldognak tudja azt, akit szeret. És hirtelen rájöttem, hogy most már nyugodtan szerethetem. Nem, nem ezt a Levet, akit már mást szeret, hanem azt a rövidhajút, aki az enyém volt, aki kitárta az ajtót, meg a szívem, és belefért egészen, és nekem már a lelkem foglalt és hiába minden. Ez már így is marad. Az ember csak egyetlen szót tud mondani utoljára, de addig még annyi minden szerezhet örömet!

És olyan jó volt tudni, hogy aki mellettem van, az szeret. Övé a testem, és ha már nincs is lelkem, de van szívem, amely szeretni tud. Ehhez már nincs köze az égieknek, ehhez már csak nekem van közöm. A szárnyam úgyis darabokra szakadt, de nincs is többé szükségem rá. Majd megtanulok a földön járni. Ha olyan sok embernek sikerült, nekem is menni fog.