olyan ez mint amilyenek a kurva háborúk lehettek. ha jó írótól olvas az ember háborús leírásokat, egy pillanatra maga előtt láthatja a békés nyárfa ligeteket, a madárcsicsergést, a sült kolbász szagát, a nevetgélő embereket, a kockás terítőt, a jó borokat, aztán látnia kell a gépek fém testét, a lezuhanó bombákat, a detonációt, a robbanást, a tőből kicsavarodott fákat, a széné égett madár tollakat, és az emberi csonkokat, és éreznie kell az égett bőr, hús, fájdalom és vér szagát. nagy szavak. szép szavak. hasonlatok. olyanok mint hogy a gépek fém teste. közhelygyűjtemény. madarak, fák, béke, nevetgélés, aztán halál és rombolás. jobb esetben megmozdul az ember gyomra, és örül hogy tovább lapozhat, rosszabb esetben csak undor tölti el, és közöny. mennyi ilyet olvastunk már a háborúról? valahol régen, valakikkel messze, így történt mindez, elolvasom, hát ez szörnyű, megállapítom, hogy az emberek kegyetlenek, hülyék, és ki kellene írtani az összeset, talán csak a főhőst, meg a főhősnőt nem, legyenek csak szépen boldogok, a kétszázadik oldalon tartottam, majd tovább olvasom, most dolgom van.
mostanában sokat látom magam elött ezt a képet. nézzük még egyszer, vadásszuk a hatást; képzeljük el a nyírfa ligetet, magas, sudár nyírfákkal, tavasz van, a fák között padok és tűz, körülötte emeberek, a tűzön sül a hús, madarak a fákon, minden a helyén van. kicsit giccses is, de hát miért giccses a boldogság? az emberekkel ne törődjünk külön, az túl sok lenne. nem kell megvizsgálni mindegyiket külön, hogy boldog e, tényleg boldog, szerelemes e, jó vagy rossz ember e, elég ha van egy főhős, meg egy főhősnő, de talán még ez sem muszáj. emberek ülnek, isznak, esznek, és nevetgélnek. annyira jó érzés írni, itt mindent lehet, súly és következmény nélkül, épp úgy teremthetünk, mint rombolhatunk. romboljunk hát, hogy meg ne unja az olvasó az idilt; fel a fák fölé, nézzük a dombokat, a zöldelő fákat, a kicsattanó életet, aztán az égre messze teremtsük meg a gépeket, szép leírás kell róla, időzzünk el a gépek fém testén, érzékletesen írjuk le, ahogy csillog rajta a napfény, de ne vigyük ezt se túlzásba, fontosak az arányok, a gépek jönnek, ellenségek, odalent éppen boldog az ellenségek, a tűz látszik fölűről, de talán az emberek is, a pilóták nyomják meg tehát a gombot, az a dolguk, emberek öljenek embereket, írjuk le ahogy zuhannak a bombák, 'süvítve hasítják a levegőt' ez egy nagyon találó mondat velük kapcsolatban, persze nem mind jó helyre esik le, de a bombázásban éppen a mennyiség a legborzalmasabb, jut belőle mindenhova, jó és rossz helyre is, az egyik, - végülis most már túlozhatunk, ha lúd legyen kövér, - essen éppen a tábortűzre, egy másik meg mondjuk épp egy nyírfa tövébe, milyen lenyűgöző látvány lehet, ahogy gyökerestül fordítja át a földet, szaggatja szét a fát, a kérget, fa szilánkok keverednek a fémmel, legyünk kegyetlenek, ne hallgassuk el a rajta éneklő madarat sem, dehogy túlzás, ugyan már, megszokjuk a borzalmat, ne tessék elfordulni, még csak most jönnek az emberek, ne ússza meg senki, repkedő végtagokról írjunk, elhagyott húsdarabokról, kilógó belekről, ugye tudják hogy ez még csak egy szeletkéje a valóságnak, bőrre olvadt ruhák kellenek még, hangtalanul és hangosan üvöltő fájdalmak, és persze halál, hol gyorsabban, hol lassabban. kész vagyunk vele, nézzük meg művünket; a nyírfa ligetből bombatölcséres temetőt csináltunk. borzlamas? kegyetlen? az élet is az.
ez lenne az élet? vagy az, amikor még a madárfütty mellett mustárt adtak a kolbász mellé? az egész csak évszám függő? ha épp háborús évszámot írunk a nyírfa liget mellé, el kell hogy pusztoljon, mert ilyen az élet? ha meg béke van, lehet boldognak lenni? és béke van? most hogy láttuk, hogyan fordul át egy békés garden party, borzalmas halotti torrá, akkor többé nem csinálunk majd ilyet? nem ugye? fölfogtuk hogy mi benne a legborzalmasabb? nem is a halál. nem is a bombák. még csak nem is a tollcsomókká változott madarak, vagy a szerencsétlenebbül járt élve maradt nyomorékok. nem a gépek, és nem a háborúk. az értelmetlensége mindennek; hogy maradhatott volna minden ugyanúgy, ahogy volt. a gépeknek mindegy. a háborúnak mindegy. az evolúciónak is, az emberiségnek is; nem volt nagy veszteség, nem volt nagy áldozat. mondjuk nyolc ember volt ebben a nyírfa ligetben. két család. semmi. nem történelmi pillanat. a nyolc embernek, és a nyírfaligetnek az. de az emberek meghallnak, és előbb utóbb elfelejtik őket, pár emberöltő kell hozzá, és a nyírfák talán kinőnek. a madarakból is jön még pár, aki épp oda fog fészket rakni. x idő, ne mondjunk számokat, és már megint hozhatunk egy újabb családot, aki ott fog piknikezni, már megint beszívhatjuk a tavasz, a sült kolbász, és az élet illatát. jöhetnek a költői képek. nem lesz több gép ugye? lehet hogy nem. és akkor számítani fog? akik ott vannak azoknak biztosan. de már nehezebb könyvet, történetet írni róla, filmet forgatni belőle, hiszen nem lesz több, mint egy nyirfa liget. viszont a zuhanó bombák alatt sem volt több, mint egy nyirfa liget, ami elpusztult. milyen furcsa nem? melyikkel tudunk mit kezdeni? az élet egyszerűségével és szépségével? hagyjuk csak élni a nyírfa ligetet, csicseregni a madarakat, piknikezni a családokat, aztán a rózsaszin ködfelhő közben találjunk ki valami szirupos szerelmi történetet, ahol a végén úgyis minden jóra fordul? van ennek valami értelme? vagy beszéljünk a pusztulásról, a kegyetlenségről és a hősiességről, ahol a főhős, és a főhősnő rohadt sok szenvedés után nagyszerű jellemként, és fantaszitkus emberi erővel búcsúznak egymástól, haldokolva, és újabb tanulságát téve annak, hogy semmilyen pusztítás sem győzi le a szerelmet? tényleg nem?
nem először szeretek. és nem is utoljára. eddig is sarkítottam, most se jövök tőle zavarba; magamról beszéltem eddig. én vagyok a nyírfa liget. én vagyok a csicsergő madár. én vagyok a sülő hús, a főhősnő, és a főhős. és ő gép, a pilóta és a bomba. éltünk boldogan, vagy nem boldogan, aztán kioldotta bombáit, és mindaz ami eddig jó volt, por és hamu. az is lehet persze, hogy ő volt a nyírfa liget, és én az emberek. nem is biztos hogy neki annyira boldogság volt, hogy én voltam. a nyírfa ligetnek se lehet jó hogy tüzet raknak rajta. a bomba meg talán a külső tényezők. sokat dolgozott. én kevesebbet. talán nem voltam elég jó az ágyban. talán nem törődtem vele tényleg eleget. talán a féltékenység rosszul sült el. talán jöt valaki aki szebb, jobb, okosabb. vagy talán a bennem élő valami, az, ami miatt úgy hagynak el a nők, mint patkányok a sülyedő hajót, talán az oldódott el, és robbant fel, tehát akkor én vagyok a gép, én a pilóta és a bomba. történt már ilyen. nyilván történni is fog. annyira borzalmas, hogy igazán nem is ez a borzalmas. nem a szakítással van bajom, és nem is azzal hogy elmúlik a szerelem. nem a halállal, nem a végzetekkel, nem a törvényekkel. nem. a feleslegességgel. megint nem sikerült jól a befejezés. fel robbantunk, bántjuk egymást, belőlem már megint csonkok lógnak, ő persze sérthetetlen, nézd csak, mégiscsak ő a gép. de gépnek se lehet jó lenni, nyilván. egyszer lelövi őt is valaki. és ha nem? nyert vele? győzött? és ha lelövik? győztem? jó a nyírfa ligetnek, ha a gépet leszedik a hazaiak két kilométerrel később, és a gépből is az lesz, ami a nyírfa ligetből, por és hamu? nem hiszem. talán az embereknek egyfajta megnyugvás lenne, elégtétel. de azt hiszem, hogy amikor valami igazán fáj, már nem is az számít hogy ki vagy mi okozta azt a fájdalmat. a fájdalom túl nagy a bosszúhoz. ahhoz már jobban kell lenni, hogy az ember ilyeneken gondolkozzon. azt hiszem, mindenkinek az lenne a legjobb, ha a gép tovább menne, leszállna, a pikniknek vége lenne, az emberek haza mennének, a nyirfák megöregednének és elszáradnának, a madarak fiókákat költenének, aztán megenné őket talán egy róka, a családok otthon élnének a megszokott család módjára, kis tragédiákkal, kis halálokkal, és kis ünnepekkel, a pilóta is örülne a repülésnek, aztán meghalna sok év múlva mondjuk rákban.
legyen hát vége. múljon el. csak ne így. nem először szeretek. azt hittem megtanultam már. de a becsapódó bombákat még most sem értem. olyan ez mint egy háború. idegen és kegyetlen ember lesz az, akit szerettem. ezt megéltem már. nincs ismeretlenebb ember annál akit szerettem, ezt is értem. tényleg. és nincs kegyetlenebb sem. és nincs szánalmasabb sem annál, mint aki ezt képtelen feldolgozni, és önmagába szúrja önmaga tragédiáját, miközben kétségbe esetten toporzékol, hogy ez mért nem fáj senkinek, rajta kivül. azt hittem megtanultam már. de épp ez benne a legborzalmasabb. pusztán annyi történt, hogy elpusztult egy kurva nyirfa liget. ennyi. légy férfi. vége. mégsem tudom megérteni, újból, és újra, hogy miért így. mért nem lehetett haza menni abból a nyirfa ligetből? nem volt olyan nagy dolog. a garden party alatt is, többször hányingerem volt, nem volt jó mindig a kaja, a fülembe másztak a szúnyogok, a szokásos. és nagyon jó is volt, hát persze, csicseregtek a madarak, béke volt, és alapvetően a kolbászt is szeretem. és persze a legborzalmasabb megint az, hogy nem lett annyira borzalmas ez sem; hiába a bomba, a gép, a már szinte törvényszerűen ismétlődő jelenetek, nem haltam bele. leszakadt belőlem valami megint, nyilván való, de élek. itt vagyok. de minek? úgy utálom ezt a helyzetet. nem lehetne kihagyani valahogy? persze hogy szánalmas leszek ismét. szorongatom a kezemben a nyírfa liget megmaradt darabkáit, és koldulok, könyörgök. éppségben maradt toll van a kezemben, vagy ág, vagy virág. szép költői képek. és mit mondjak velük? ezen túl kel esni, mondják. tisztában vagyok vele. azzal is hogy elmúlik. tedd le a kezedből azokat a szarokat, menj tovább. az élet megy tovább. persze. de nem érti senki, hogy mi a bajom? hogy miért viszem magammal, hogy miért szorongatom? hogy miért leszek újra és újra szánalmas, gyenge és sebezhető? hogy legyen értelme valaminek. legyen értelme annak hogy meghalt minden. maradt egy toll, hát nem érted? nem értitek milyen fontos ez akkor, amikor minden más elpusztult? mártirkodom? szánalmas kis főszereplő vagyok, akinek vége a története? tudom. 'légy férfi ridley mester!' mondta poe. vajon ő tényleg férfi volt? annyira jó írni. leírhatom, hogy férfi vagyok. hogy megértem, és most befejzem ezt, és tovább megyek. hősnek írhatom le magam, aki szorongatja az utolsó ágat a nyírfa ligetből, gomblukára tűzve, és hírdetve, hogy ez volt, ez történt, tanulságul más nyírfa ligetneknek.
valójában minden szánalmasságom, férfiatlanságom, nyafogásom, sebezhetőségem, mártirkodásom alatt az a ligetről ligetre egyre jobban erősődő undor dolgozik, ami nem bírja elviselni a felesleges bántást, fájdalmat és halált. azért nyafogok, mert bántasz. és azért írom ezt, mert máshogy is lehetne. menj el. de ne alázz meg. beszéljünk utoljára. fejezzük be. menjünk haza. segíts. de így? mit tegyek ellened? menjek haza, kezemben a csonkaimmal? értsem meg, hogy épp ilyen évszámot írunk? értsem meg, hogy a séta repülúőből bombázó lett? gondolod hogy nem értem? éppen mert értem, ezért vagyok ilyen; még gyűlölni se tudom ezt az egészet, ahhoz sem elég ismeretlen. téged se tudlak még gyűlölni. szerettem veled lenni, és szeretlek most is ellenségként. én sem hiszem hogy jobb lennék, ha a helyedben lennék; én is ugyan így rombolnék, ha én lennék a gépen, és nálam lennének a bombák. azt hiszem tudom, hogy milyen rugó tört össze nálad, hogy lett a megértésből közöny, az ölelésből hideg harc, de az is lehet hogy nem jó nyomon járok; ez nem az én dolgom. amikor jó és erős voltam, attól lettem az, hogy annak láttál; most is úgy vagyok ennyire idegesítő, és szánalmas, hogy annak látsz. nem tehetsz úgy, mintha nem történt volna semmi, egyszerűen vége, felrobant, kész, és továbbmész. illetve, megteheted. nincs isten ilyenkor ellened, a te életed. de a nyírfa liget az enyém volt, a béke az enyém volt, és most nem maradt semmi belőle, csak amit a kezemben szorongatok. neharagudj hogy mindig a képedbe dörgölöm hogy mit tettél, hiszen nem csak te tetted ezt; de érsd meg hogy fontos, hogy ha már vége, ha már mindennek vége, ne háborúzzunk tovább. csak egy napot adj. csak szállj le az égből, és gyere ülj le mellém. ne ijedj meg, ha az épségben maradt dolgokat fogom mutogatni neked. nekem fontos. nem akarom veled újrakezdeni. csak befejezni. nem akarok az ellenséged lenni. nem érdekel, hogy szánalmas vagyok. nem érdekel hogy szánalmas vagy. érted ezt? nem számít más semmi, csak hogy itt egy nyírfa liget állt. nem volt több, vagy kevesebb mint más nyírfa ligetek. de őriznem kell, ami megmaradt belőle, különben felesleges volt megint minden, nem csak az én pusztulásom, boldogságom, békém, és csiripelő madaraim, de a te repülésed is, a te bombáid, a pusztításod is. annyira nem akarlak annak látni, akinek kellene; nyomorult, kegyetlen ellenségnek, aki szarik mindenre, rombolni tud, és vállat vonni. magadat is tiszteld bennem, amikor engem látsz; magadat is tiszteld, ha átrepülsz még egyszer a nyírfa liget helye fölött, és ha átrepülsz is, lásd, milyen lett a mi kurva, felesleges háborúnk.
|
