Ma valahogy jó volt. Eljöttek Tünde barátnőmék, minek alkalmából kitakarítottunk.
Tudom, nemcsak akkor kell takarítani, ha vendég jön a házhoz, de akkor a legjobb, mert akkor az ember kicsit mások szemével is nézi a koszt, és olyan dolgokat vesz észre, amit egyébként soha. Húúú, a lépcső melletti korláton pl olyan vastagon voltak az ujjlenyomatok, hogy nem is értem, hogy nem ragadt még senki keze a korláthoz! Varázslat! Komolyan. Csupa varázslat az élet.
Aztán az is olyan jó volt, hogy a lányok teljesen önkéntesen kivették a részüket a nagytakarításból. Blanka kiporszívózta a szőnyeget, aztán leült sírni. Fel se bírtam fogni, mi baja lehet.
- Most, hogy már tiszta a szőnyeg, látom, milyen koszos a radiátor -szipogta - Olyan reménytelen ez az egész. Minél többet takarítok, annál több mindent kellene megcsinálni.

Jaj, imádom! Egyszerűen imádom!
Szóval jó volt nagyon, ragyogott a ház, és jókat dumáltunk, és még a tópartra is kimentünk sétálni, és valahogy elkapott megint az a jó érzés, hogy a helyemen vagyok.
Nem tudom nektek elmondani, milyen jó, hogy írhatom ezeket a hülye blogokat, és olvassátok, és szóltok hozzám. Olyan rossz volt, amíg teljesen magamba zárkóztam. Csak gyűlt a por, mint a radiátoron, és egyszerűen nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá.
Mert persze értem én, amit Nemo mond, hogy el kell fogadni, minden magyarázat nélkül ami történik az emberrel. Így van, mert CSAK. (Jaj, hogy utáltam, mikor apám gyerekkorában ezt mondta a miértjeimre!)

De tényleg azért mert, csak.
Hiszen tudom én! Sőt, már majdnem mindent tudok és értek, de attól még néha nagyon nehéz.
Mikor írtam a Megbékélést igazából magamat győzködtem, hogy nincs mindenre elfogadható magyarázat, mert nem lehet tudni a másikról, mi mozgatta, miután már nem osztja meg az érzéseit, a gondolatait velem.
Ma már szinte mindent értek, de az sem segít, mikor jön a fájdalom, és nem törődik sem ész érvvel, sem a csakkal. Néha az életre vagyok dühös! A törvényekre. Hogy nem lehet azt szeretni, akit kell. Jaj, én is úgy szeretném azt szeretni akit kell! És néha már egész jól megy.
Olyan ez, mint a Blanka szívfájdalma. Mikor elkezdi az ember rendbe tenni a dolgokat, akkor látja csak igazán, milyen sok minden van, amit észre sem vett, csak most tűnik fel, hogy ez sincs rendben, meg az sincs rendben. És ott találja magát egy nagy heggyel szemben a kezében egy homokozó lapáttal, és csak azt tudja, valahogy el kell hordani a hegyet.
Naná, hogy félelmetes a feladat, és az ember oly kicsinek érzi magát. (Kis lapát, nagy hegy kicsi ember...alapvetően vicces is lehetne!)

De azért ma nem csak a hegyet láttam, hanem azt a kupacot, amit már ellapátoltam belőle. Ma valahogy hátra néztem, és olyan jól eső érzés volt, hogy húúú. Lehet, hogy nagy a hegy, de határozottan fogy!
Mert ma rájöttem, hogy vannak még jó napok, amikor éppen elég az, ami van.
Igaza volt Adélnak. A család a közösen átélt örömtől lesz családdá. És ma olyan jó volt, hogy én is ennek a családnak a tagja lehetek.
Annyira jó volt, hogy még arra is örömmel tudtam gondolni, hogy Lev szeretett. És most már neki is van családja. És várják otthon. Vége lett, mert ez az élet. Az csak álom volt luxuskivitelben. Gyönyörű álom. Azt hiszem, kell legyen bennem valami jó is, ha részem lehetett benne.

Julcsi apukája azt mondta, aki elveszít valakit, akit szeretett, az már sosem lesz az, aki előtte volt. Mindig fájni fog a hiánya.
Ma viszont valahogy azt éreztem, hogy együtt lehet élni ezzel a hiánnyal. Azt éreztem, hogy nemcsak fájni tud a hiány, hanem tanítani is. Olyat tanít, amit egyébként soha nem tanultam volna meg: értékelni azokat a pillanatokat, mikor egy percre felragyog ismét a teljesség... egészen másképp, egészen más fényben... de mégis: itt maradt bennem az a képesség, hogy átadjam magam az örömnek, mikor az élet szép. És ma, igazán szép volt!