2006. április 1.
A délelőtt egy pillanat alatt elszáll. Itthon vagyok a családdal. Kedvesemmel és legkisebbik gyermekemmel.
Tudom, hogy valaki esküszik rá, hogy aznap már nem szabad, azért kétszer csak átveszem a szövegemet.
Délben lesétálok a faluba. Tavaszköszöntő Ünnep van. Tavaszi megújulás egészségesen. Nem szeretném kihagyni az „élettel teli ételek” kóstolóját. Az emberek egyre kevésbé idegenkednek a reformebédtől, köszönhető ez annak, hogy a faluban több helyen biogazdálkodás folyik, valamint a lelkes gyermekorvos doktornőnk rendszeresen tartott már eddig is bemutatóval egybekötött előadásokat az egészséges életmódról. Böjtkúrája nagy népszerűségnek örvend.
Végigkóstolom a kínált étkeket; szejtán gulyás, szójás virslivel készített paprikás krumpli, tönköly kenyér, stb. Hát...becsülettel ettem mindenből, de maradok továbbra is a füstölt kolbásszal bélelt paprikás krumplinál.
Megtréfálom Attilát (aki lelkesen végig részt vett az összes próbánkon, és mindenben segítségünkre volt, afféle pótszínészként is tartalékban tartva), hogy Gúnár barátunk nem jön este, készüljön, mert ő fog helyette beugrani. Majdnem elhiszi. Rémülten néz rám, mire elmosolyodom, és leesik a tantusz, hogy április elseje van! (Később aztán majdnem úgy lett, ahogy bolondoztam.)
Később megnézem a gyerekek fitt-ball labda bemutatóját, majd az egészségterv keretében nyert pályázati pénzből elkészített játszótér ünnepélyes avatása következik. Polgármesterünk megizzad, mire elvágja az életlen ollóval a szalagot. A gyermekek önfeledten veszik birtokukba a csúszdát, libikókát, és a többi újdonságot.
Fél háromkor részt veszek egy fórumon, mely a Települési Egészségterv bemutatásáról szól a térségi összefogások lehetőségeivel. Sok civil szervezet képviselteti magát. Én is tartok egy beszámolót arról, hogyan jött létre a színdarab, minek a hatására írtam meg, hogyan sikerült szereplőket toborozni, beszélek egy kicsit annak a jelentőségéről, hogy milyen óriási dolog egy kis közösség összetartó erejét növelni egy ilyen Színjátszó Körrel, ahol rendszeresen találkozunk és barátkozunk egy olyan kis csapattal, amelyben képviselteti magát a közhasznú munkástól elkezdve a doktornőig minden társadalmi réteg, és e széles korláttal bíró tucatnyi ember lelkesen munkálkodik egy olyan közös célért, amelynek semmi, de semmi köze az anyagi javak hajszolásához, és mégis önként és dalolva jön és cselekszik, aki az elején bevállalta e dolgot, aztán később élvezi is. Ráadásul és túl szerény lennék, ha ezt nem említeném meg; hatalmas dolog az is, hogy a színdarab az első betűtől az utolsóig minden tekintetben – ízig-vérig szentbékkállai – hiszen idevalósi az összes szereplő, valamint az író, rendező is, aki jelen esetben éppen szerény személyem.
Néz mindenki, én meg kimentve magam gyorsan lelépek, hisz nemsokára kezdődik az előadás előtti főpróba.

Hazarohanok, eljöttek bátyámék is a messzi Alföldről, hogy megtekintsék a premiert. Kedvesemmel gyorsan összekészülődünk, nagyon jól néz ki, ő szolgálólányt játszik a darabban, majd a megbeszélt időpontra – öt órára – beesünk a Kultúrházba, ahol már társaim kérésem szerint elrendezték a székeket.
Nagy az izgalom. Nehéz elmesélni viharos érzéseinket, ahogy múlik az idő, nő a feszültség.
Az ötórai találkozóra Gúnár barátunk csak nem akar megérkezni. Még negyedhatkor sem. Na, ettől féltem. Bandi elrohan érte, ugyanis Gúnár hajlamos rá, hogy a délelőtti sörök következményeként megfáradva elnyújtózik otthon. Most haragszom rá. Hiába „kusturicai macskajaj” nagy arc ő, ez megbocsáthatatlan most a szememben. Nem velem szúr ki, nem is a többi tizenhárommal, hanem az elmúlt pár hónapunk lelkes felkészülésével, no meg elsősorban a közönséggel. Azért hamar megnyugszom és megbocsátok, amint végre meglátom. Elaludt a „lelkem”, jól gondoltuk.
Megérkezik a kábeltévés stáb, elkezdik bepakolni a felszerelést. Fél hat után nem sokkal azért csak elkezdjük a főpróbát. Rendben lezajlik minden.
Fél hét. Szép lassan elkezdenek befelé szállingózni az emberek. Utoljára körbesétálok a nézőtéren, üdvözlök mindenkit. Bennünk nő az izgalom. Gyorsan fogy a színpad mögötti öltözőben a finom borocska. Külön szakértelmet követel, hogy mindenki eltalálja azt az alkohol mennyiséget, ami oldja feszültségét, de nem esik abba a hibába, hogy „túlissza” magát.
Ki-kipislantunk a függöny mögül. A Kultúrház csurig van. Azt mondják, ennyi ember még sohasem gyűlt itt össze. Hihetetlen, hogy mennyien eljöttek. Még jó, hogy vidéken nem hirdettük meg.

Este hét óra. A kiírás szerinti kezdés ideje. Kérdő arcok szegeződnek rám. Hát igen, kicsit beleremegek a gondolatra, milyen kétélű ez a mai este az én szempontomból.
Ha bukás lesz, akkor…de erre gondolni sem akarok. Bízom a sikerben.
A tévések is kérdezik, mikor kezdünk. Mivel még mindig jön egy-két ember, mondom, hogy hét óra hét perckor indul a darab. Nem akarok abba a hibába beleesni, amit én sem szeretek, hogy egyes előadások félórákkal csúsztatják a kezdést a feszültség fokozása kedvéért.
Az öltözőben rövid lelkesítő beszédet mondok. Rövid utolsó instrukció. Aztán Gárdonyi Laci bemondó, felvezető „szpíker” megkezdi az előadást. A közönség morajlik, tapsol. A gyomrom görcsben. Utolsó pohár bor. Nemsokára én következem. Hirtelen úgy tűnik, nem emlékszem semmire a jól betanult szövegből. Úristen! Ez szörnyű! Lázasan lapozok fel egy szövegkönyvet, hogy biflázni kezdjem az első négy soromat. Mi lesz ebből? Aztán Laci int a sarokból, én jövök!
Ahogy becsapom magam után az ajtót, megállok, és lassan – egy kis hatásszünetet tartva -, farkasszemet nézek a közönséggel. Szemembe ezer wattos reflektor tűz. Komótosan végignézek a sok arcon, és lassan megnyugszom. Már nem félek semmitől. Kisétálok a színpad szélére – előttem egy pár éves kisfiú hangját lehet csak hallani a csendben, ahogy mondogatja „Ottó, Ottó”. Egy pillanatra elmosolyodom, aztán folytatom a szerepem szerinti koreográfiát. Mire megszólalok, hangomat már magabiztosnak érzem. Ahogy telik az idő egyre jobban bemelegszünk. Rengeteget próbáltunk, és most érzem, hogy megérte; beérett a gyümölcse munkánknak. Mindenki most hozza a legjobb formáját. Meglepődve észlelem magamon is, hogy új arcmimikákat találok ki, a szereplők karaktere élesebben kontúrozódik. Örömmel észlelem magamban, hogy már kifejezetten élvezem az egészet. Minden görcs elmúlt.
A közönség fantasztikus. Az első pár percben még ők is illetődöttek a darab nyelvezetétől, aztán hamar ráéreznek az ízére. Működik a dolog!!!
Tapsolnak, ha valaki kivonul, nevetnek minden poénon. Mert, mint kiderül, abból van bőven. Mintha egy „igazi”, nagyvárosi színházban lennénk!  „Dübörög” a kultúra! Juhéééé!
Sokszor már maga egy figura kiváltja a vidámságot, máskor a rímekbe öltött humoros csattanó vált ki tetszetős kacajt. Úgy látom, hogy mindenkire pozitív hatással van a közönség, a szereplőket jó irányban doppingolja a nagy számú nézősereg. Különösen Szabi sziporkázik (rajta messziről látszik, hogy pályát tévesztett, színpadon lenne máskor is a helye), de mindenki tündököl, nem szívesen emelnék ki tovább senkit, mert mindenki maradéktalanul pazar alakítást nyújt.
Apró hibák előfordulnak, de ebből a közönség mit sem észlel, így semmi jelentősége nincsen. A szünetben felhívom még arra a figyelmet, hogy a taps alatt ne mondja tovább senki a szövegét, ki kell várni a csendet.
A második felvonás csúcsjelenetében, mikor mindenki bent van a színen, és még beesik a két részeges gazda, miközben a lányok elkezdik énekelni a „Katalinka szállj el, jönnek a törökök…” c. gyerekdalt, elszabadulnak az indulatok, a közönség nevet, tapsol.

Boldog vagyok. Határtalanul. Már tudom, hogy óriási a siker. Életem legnagyobb ilyen jellegű sikerélményét hozta el a megírt, rendezett stb. színdarab.
Aztán elhangzik az utolsó mondat is, begördül a függöny, a közönség folyamatosan tapsol, kimegyek és egyesével behívom az összes szereplőt, külön megköszönve mindenkinek a részvételt.
Bemondó, énekes, súgó: Gárdonyi Laci, Topozy török tiszt: Sárvári Tibi, Huszejn basa: Botos Bandi, Németh András gazda: Németh Ottó, Varga István gazda: Varga Gyula (Gúnár), Mihalik Tamás plébános: Molnár Endre, Varga Máté huszár: Varga Péter (Recege), Balassi Kristóf jómódú birtokos: Bányai Szabi, Kálózy Bálint elszegényedett nemes: Csombó Gyuri, Janka Piroska szolgálólány: Tóth Zsuzsi (ő igazándiból az én kedvesem, és nagyon büszke vagyok rá, mert mint mindenki, ő is fantasztikus volt, no és persze gyönyörű!), Katinka a lányuk: Farkasné Szennyai Andi, Örzse, a bíró felesége Dr. Sövényházi Ilona.
Külön megköszönöm név szerint, aki minden egyébbel segített (díszlet, kellék, stb.), majd  a közönségnek is megköszönöm, hogy megtiszteltek minket jelenlétükkel, hisz nélkülük nem jött volna létre az előadás.
Mielőtt távoznék a színpadról, bejön Ilona, és átnyújt egy gravírozott Tokaji Aszút a következő szöveggel, amit fel is olvas: „Somogyi Ottónak – Köszönettel; ki az „Én édes Katinkám”-at megálmodta, megírta, megrendezte, eljátszotta, és a sikert learatta Szentbékkállán 2006. április 1-én.”

Fantasztikus! Tényleg határtalan a boldogságom. A közönség szinte ráadást követel. Még egyszer az utolsó táncos-éneklős részt előadjuk röviden, aztán tényleg vége.

Feltódulnak a színpadra a helyi Ifiasszony Baráti Kör tagjai, és minden szereplőnek – nagy meglepetésre -, egy szép, személyre szóló Emléklapot nyújtanak át. Az enyémen úgy szerepelek nagy szerényen, mint a legbefolyásosabb bíró (a darabbeli szerepem), és a legnagyobb rendező. Huhh.

Az ünneplés folytatódik a színfalak mögött, majd a maradt nézők között. Mert azért sokan maradtak gratulálni, közösen örülni a sikernek. Előkerülnek a pezsgősüvegek, kattognak a fényképezőgépek.
A tévé stáb el van ájulva, azt mondják egyelőre nem adják le a városi tévében az előadást, mert meg kellene tárgyalnunk a lehetőségét annak, hogy Tapolcán is előadnánk a színdarabot, és a tévében is csak az után lenne leadva a műsor. Azt ígérik, húsvétra megkapjuk dvd-n az anyagot.

Mosolygós arcok mindenütt, folyik a bor, pezsgő, későn – vagy túl korán – térünk ágyba.
Másnap találkozunk egy rövid beszélgetés erejéig, koccintunk egy pohár pezsgővel a darab sikerére, és kedvesem születésnapjára (Isten éltesse sokáig – velem!), megnézzük videón az előadást, és folyik a szó mindenkiből, képtelenek vagyunk másról beszélni, mint a bemutatóról. Azt mondják, az egész falu erről beszél. Megköszönöm mindenkinek a sikeres szereplést. Állítólag sokan jöttek vidékről is, aki szóbeszéd útján hallott a darabról. Megbeszéljük, hogy a közeljövőben, majd ha kicsit lecsitultak az első hullámok, tartunk egy közös bográcsos-beszélgetős vacsorát. A telefonom néha megcsörren, gratulálnak az ismerősök. Nem tagadom, jólesik fürödni a dicséretekben. Már nagy szükségem volt nekem is egy kis sikerélményre.
Sokan már a jövőt tervezgetik, poénkodnak velem, hogy legközelebb mit fogok majd írni. Ezt valóban nehéz lesz felül überelni. Elismerem, fel lett adva a lecke rendesen.
Idén már biztosan nem lesz másik darab, most jön a jó idő, mikor mindenki nehezebben ér rá. Biztosan furcsa lesz majd keddenként, hogy nem lesz próba, hiányozni fog.
Ha más nem lesz, majd nyáron a Káli Vígasságok keretében előadjuk még a darabot.
Aztán, hogy ősszel, vagy jövőre mi lesz? Ki tudja? Kapok tippeket bőven. Sőt. Szerencsére, a sikernek köszönhetően, legközelebb nem fog nehézséget okozni a szereplőválogatás sem.
És ez nagyon jó. Történt valami. Megmozdult, feléledt a falu, megpezsdült az élet.
Elértük célunkat. Örülök, hogy ebben egy kicsit nekem is részem lehetett.
Köszönet érte. Mindenkinek.