Amikor Kelecsényi leül a buszon, és bámulja a jegykezelő berendezés narancssárgára festett fémburkolatát.

 A jellemtelenséget, mint másvalaki személyét érintő érzéseinket hangoztatni nem más, mint a bennünk meglévő tulajdonságokat egyedüli, és kizárólagos jónak, magasabb rendűnek, tökéletesnek vélni. Bizonyos szempontból ez legalább ugyanannyira jellemtelenség.

A buszon kevesen voltak. Kelecsényi a forgalomnak háttal ült, a minden bizonnyal borzasztóan mocskos ülésen. Pár napja egy hajléktalan ült ott. Ott, az utolsó járaton. A sofőr egykedvűen nézte az utat, az egyik kereskedelmi rádió éppen hízott sertéshez keresett bébiszittert. Sok betelefonáló volt. A két riporter meg röhögött. A hajléktalan ebből semmit nem érzékelt. Elmerült, álmodott, álma is szennyes volt, orra csöpögött, a dupla ülésen félig feküdt, imádságra formált kezeit lábai közé szorította. A hajléktalanoknak is van védőszentjük? Mindenkinek van. Az övéknek töredezett a körme, szárnyai tetvesek, rongypalástja szégyenlepel. A hajléktalan kegytárgya műanyag tányér, babgulyásban hisz, temploma karton, oltára, ahol melegszik. A védőszent, tulajdonképpen maga is hajléktalan. Csak így lehet hiteles. Kelecsényi kigondolta mit fog mondani, ha megszólítják, és benyitott az ajtón. Az ajtótól balra állt az egyik. A falnak fordulva matatott a slicce körül, de nem vizelt. A másik kettő egykedvűen bámult hol a harmadikra, hol a belépő Kelecsényire. Kelecsényi úgy helyezkedett el a váróteremben, hogy szemmel tudja őket követni. Nem, nem tartani!  Balra tőle karcolás a koszos falon. Isten szeret! Csak utána érezte meg a szagot. A szag egyenes, és korrekt volt. Nem titkolózott, nem szégyenkezett. Becsületesebb volt, mint egy zsúfolt metrókocsiban a szépasszony szellentése. Ez a szag annyira egyértelmű volt, hogy Kelecsényi megbékélt vele, és elfogadta. Kelecsényit most nem érdekelte az a tizenegy, akik a kisebbik teremben bámultak maguk elé, és a világ minden kincséért sem nyitottak volna rá a három hajléktalanra, akik magukénak érezvén a benti meleget, a karfa nélküli padokat, a levegőt megtöltötték szagrészecskékkel, és eggyé váltak azzal. Bámulták egymást, a falon a feliratokat, és olykor azt a valakit, aki nem ismerve a váró lakóit véletlen benyit rájuk. Persze most azt sem tudták, hogy Kelecsényi szándékkal volt bent. Azt sem látták, amikor Kelecsényi határozott léptekkel, és mozdulattal, a kinti tizenegy –majdmegtudod- pillantásával kisérve nyomta le a kilincset. Azok hárman nem kérdeztek semmit. Az ablakon túl, a hidegben, egy kisfiú lábujjhegyre állva kapaszkodott az ablak peremébe, így éppen belátott. Sok mindent nem értett. Lehelete páraországot formált a bent lévő négy ember köré.

  A pénztár ablaka mögött ülő nő nem látta, amikor Kelecsényi kilépett a váróból. Nem láthatta, mert könnyes szemeit törölgette éppen akkor. Egy dal szólt a rádióból. „Fogadj örökbe!” Még mindig hiszi, az a dal neki szól.  Még mindig hiszi, hogy az a dal neki a minden, pedig neki az a semmi. Már rég.  A szaxofon, ahogy belesuttog a lelke mélyébe, hogy kifosztva elhagyja. Pedig lehet, Kelecsényire vár már ötödik éve. Az emberre, aki bemegy a másik terembe.

A kisfiú elmenőben belerúgott az épület falába.