nem igaz, hogy a szenvedés nemesít.
a boldogság, az néha igen, de a szenvedés legtöbbször kicsinyességet és bosszúállást szül. hogy szeretlek, az egyetlen lehetséges megoldásom arra, hogy ne legyek aljas, mert nem szeretsz. ezt meg kell értened. van még a közömbösség; de azt csak az idő hozza el, erővel, akarva közömbössé vállni azt hiszem nem lehet.
nem igaz, hogy az embereknek érteniük természetes egymást.
igazából azt hiszem az a csoda, ha megértik. véleményt mondok megszokott szóval, de a szó nem viszi át; üresen kong amit beszélek, és az is amit beszélnek. nem értik hogy mi bajom van; és én nem tudom elmagyarázni, úgy hogy jelentsen valamit. furcsa érzés ez, a magány egy olyan formája, ami eddig ismeretlen, és lehetetlen volt. hogy vagyok? mit érzek? mennyit? mekkorát? a kérdés is mást jelent már, és nem jelentenek semmit a válaszok. hogy mondjam el, hogy eddig volt valaki, aki értette amit mondok, és én most is ugyanazt mondom, és nem tudom még máshogy mondani? a hiányod éppen ezért számomra csoda; megtanít hallgatni.
nem igaz, hogy mindent meg kell érteni.
azt hiszem, ezt is meg kell érteni, hogy van amit nem szabad, van amiben forogni, sülyedni kell az elme kerekeinek, és kétségbe esetten ostromolni, az őrületig kérdezni, és érthetetlenül állni az érthetetlensége előtt. valami kis finom rugó elpattan ilyenkor, és az emberségünknek, a személyiségünknek, az egónknak, vagy ki tudja milyen szervünknek szüksége van rá, hogy ne fogadja be, ne értse meg, ne tegye helyre. ez a nem értés csak rólunk szól. ezek nem teljesen felfoghatalan dolgok, sőt, mások számára talán nagyon is egyértelműek, érthetőek, természetesek. ilyen az, amikor szerettek, de már nem szeretnek minket.
nem igaz, hogy minden végletes.
az ember nagy a végletekben. a művészetben, a szerelemben, az ostobaságban, a gyűlöletben, az önzésben, még az áldozatokban is; - de ami a leginkább hiányzik az életéből, az egy kevéske hétköznapi jóság. erre esélyem sincs már veled: hogy adjak valamit neked, hogy ne láss benne többet, vagy kevesebbet? se szimpadiasságot, se megalázkodást, se önző mártírkodást, se gúnyt, se bántást. nem csak az fáj, hogy nincs már közünk egymáshoz, hanem az, hogy ez valami végletes módon nyilvánul meg, így mégiscsak közünk van egymáshoz, és ezt cipeljük, hol tudatosan, hol önérzetesen, vagy megszégyenülve, vagy rejtve magunk elől. nem újra kezdeni akarom, és nem is visszaforgatni az idő kerekét, csak vissza juni arra a kiindulási pontra, hogy emberek vagyunk, és ami velünk, köztünk történik most már teljesen hétköznapi. és ebben a hétköznapiságban újra jók tudjunk lenni egymáshoz, mint az elején - emlékszel? - ami később szerelmet, vonzást, vagy függést szült. el akarok menni melletted, rádnézni, és elköszönni, és megszabadulni a végletektől.
|
