Ma reggel arra keltem, hogy odakint a kertben csicseregnek a madarak, és friss dallamok tudatták velem, hogy bizony itt van a tavasz. Kurvára elegem lett a zajból és becsuktam az ablakomat. Nem elég, hogy baromi másnaposan kell ébrednem, még ezek a mocskos rigók is belepofáznak.
Kinéztem az ablakon mindenesetre, mert nem voltam biztos benne, hogy hogyan tovább, hogy merre van a konyha és mit lehet megenni magam körül. Kiténferegtem szédülve egészen az ebédlőig, ahová persze kellően titokzatos folyosókon juthatok csak el mindig. A konyhában pedig ott volt.
Eleinte csak ámultam és meredtem rá, mivel nem hittem a szememnek. Örvénylett. Valósággal be akart szippantani. A tévében a buta más-világba-menekülős sorozatokban láttam csak ilyet, ehhez foghatót. Egy dimenziókapu volt! Akkor ott hirtelen rögtön megéreztem, hogy az, és senki meg nem győzhetett az ellenkezőjéről. Persze másnapos is voltam és forgott velem az amúgy is képlékeny világ, de ebben biztos voltam. Olyan furcsa lilás színe volt keveredve az egyik világhírű mobiltársaság emblémájának színével, szóval meglehetősen giccsesen festett. Mit tehettem mást, beleugrottam.
Most itt ülök egy furcsa kis szürke szobában és csupán egy gépet találtam az ágyon kívül magam körül. És elérhető innen az én világomban működő internet hálózat, úgyhogy gondoltam leadok egy segélyjelzést, hátha valaki észreveszi és utánam siet. Ám erős a gyanúm, hogy az ebédlőben terjeszkedő dimenziókapu anyagi valóságában immáron megszűnt, és én örökre itt ragadok... |