Hosszú idő után ismét itt. :)
Sok idő telt el, sokan búcsúztak el és sokan köszöntek rám. Gondolatok jöttek-mentek és már tavaszodik is. 3 hónap telt el azóta, hogy mélységesen megbántottak, 3 hónapja tudom, hogy nem jelenthetem én a világot olyasvalakinek, aki számomra is csak egy mellékvilágot jelentett. Nem áldoztam fel mindent, talán épp ez volt a baj, de ha mégis megtettem volna, mostanra talán nem is lenne semmim. Az elmúlt hónapokban egyedül csak magamnak próbáltam megfelelni, ez sikerült, és most, hogy már nem tudok mit felmutatni önmagamnak, ismét kívánkozom egy olyasvalaki után, aki elégedetten mosolyog rám egy-egy eltöltött meghitt pillanat után. Nem hiszem, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha áll mellettünk valaki, ha meleg vacsorával várnak haza, ha az éjjelek páros szuszogással telnek. Mért kell kettesével leélnünk az életünket, mért van szükségünk egy társra, ha egyedül is elérhetjük azt, amihez más esetben nem kell különösebb beleegyezés... Mért van szükségünk támaszra a másik nem képviselői közül, mért kell az a kézszorítás a bajban, mért az ölelés, mért a színlelő együttérzés, a megjátszott érdeklődés, mért a hazugság, ha úgyis elszáll az a kezdeti boldogság? Ami elkezdődött, annak vége is van. Semmi sem tart örökké. Az ember is többször szerethet és a szerelmek közt rá kell jönnie, hogy igazán boldog, csak egyedül lehet... Én ettől még hiszek a párkapcsolatban, hiszek a különböző neműek barátságában, hiszek a 'szerelem első látásra'-ban, hiszek mindenben, ami két ember között csak létrejöhet, csak az elszenvedett fájdalmak ölik ki a bizalmat és a hasonló érzéseket, de ezek sem örökre vesznek oda.... Bízom, jönnek még szebb idők...