Számomra talán ez a leggyönyörűbb szerelmes vers, amit valaha olvastam. Békés, bensőséges, sokszínű, szeretettel teli. Gyönyörű példája annak, hogy szavakkal hogyan lehet érzelmeket festeni.
Nem is írok róla többet, olvassátok! Radnóti Miklós:
Hasonlatok Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízü vagy,
olyan vagy, mint a mák, s akár a folyton gyűrüző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő, olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát, és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst -
és néha félek tőled én,
ha villámszínü vagy, s mint napsütötte égiháború:
sötétarany, -
ha megharagszol, ép
olyan vagy, mint az ú , mélyhangu, hosszan zentő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.
1941. nov. 16. Még talán annyit, hogy nem egyszerűen azért hat meg ez a vers, újra és újra, egyre jobban, valahányszor újraolvasom, mert gyönyörű. Sokkal inkább azért, mert számomra magát a szerelmet testesíti meg a tény, hogy valakinek ilyen gyönyörű hasonlatok jutnak eszébe a kedveséről. |
|
|
|
|
