Igen! Mamár végre tudom, hogy hová kerültem. Az az átjáró valóban kapu volt egy másik dimenzióba, nem csalás, nem ámítás. A szürke szobát pedig ma délután elhagyhattam.

Mint kiderült, ez az egész egy banális tévedés volt. Mármint hogy a kapu ott és akkor jelent meg, ahol és amikor megjelent. Azok az emberek, akik irányítják a felbukkanását, valami egészen más célpontot szemeltek ki, és maguk sem tudják, hogyan történhetett meg az, hogy egy szegény mit sem sejtő földi nappalijában bukkan fel. Ez őket is legalább annyira meglepte, mint engem.

Reggel arra keltem, hogy furcsa nyikorgást hallok. És a falon, ahol eddig nyoma sem volt semmiféle ajtónak, most egy folyosó bejárata tátongott. Előtte pedig ott állt egy fura, fehér ruhába öltözött kopasz emberke, akinek a homlokát mély ráncok szabdalták, mintha végigment volna rajta egy nagy falusi traktor. Enyhén zavarodottan szemlélt engem, aki a számítógép elől bután visszabámultam rá. Akkor közölte, hogy valójában mi a helyzet és félszegen bemutatkozott.

Ő Eduard, aki, mint kiderült, egy másik párhuzamos világból vetődött ide a Világkarbantartó Központba, és azóta rengeteg tudományos ismeretet szerzett, tehát be is állt a Központhoz tudósembernek. Közelről tanulmányozta a különböző világokban élő intelligens lények civilizációit és viselkedését. Ennek hallatán persze senkit nem lephet meg, hogy valóságos egzotikumként kezelt engem. Rögtön kivezetett a szürke szobából, át a sötét folyosón, és egy kellemes, előkelő étterembe jutottunk ki, ki tudja mi módon.

Eduard egyébként nagyon hülye hanghordozással beszél. Eleinte majdnem nyíltan kiröhögtem, alig álltam meg, hogy ne kacagjak egy hatalmasat. Ilyen furán hangsúlyoz és mindig úgy beszél, mintha valami világkongresszuson ülne híres emberek között.

Ettünk. Valami kék és mállós állagú izé volt kajának, ami persze meglepően kellemes ízzel büszkélkedett. Most abbahagyom a blogolást, mert be akarnak mutatni a Központ igazgatójának.