Amelyben Kelecsényi találkozik egy emberrel, aki feliratokat gyűjt.

„Van úgy, hogy megállunk egy helyen. Okát nem ismerjük, csak engedelmeskedünk valami magasabb erőnek. Az igazi miértjét lehet, soha nem ismerjük fel.” Kelecsényi ilyenekre gondolt, miközben a vonatablakból nézve egyre halványabbnak tűnt a nagyváros fénye. Előtte kisgyerek ült egy idősebb nővel. A nőnek szigorú nézése volt. Ezt Kelecsényi hátulról nem láthatta, de, amikor felszálltak, a nő szúrós szemekkel felé nézett. Kelecsényi összeszorította a fogait, állát előreszegezte, úgy nézett vissza. A nő alig láthatóan biccentett.

Az ember, aki a feliratokat gyűjtötte, már a második doboz gyufát kezdte meg. Lábával elhasznált gyufaszálakkal teli fém konzervdobozt rugdosott. Kelecsényi meg sem lepődött. Egy ideje különös helyzetekbe került, szokatlan emberekkel találkozott.
(Az olvasó most meglehet fejét csóválja. Szokatlan emberek? Csak tessék!)

Amikor leszállt a vonatról, rögtön észrevette a parányi fényt, ahogy ide-oda mozgott a pályaudvari váró falán. Az embert jóval később. Megállt a váró ajtajában. Kelecsényi topogott egy ideig. Ez egyfajta, a helyzethez igazodni nem tudó viselkedési hiányosság. A helyzet ugyanis nem egyszerű. Késő este, egy kisváros alig tizenkét négyzetméteres várójában, - amelynek egyik falán nappal jól kivehető egy befalazott ajtó körvonala-, kopottan, de tisztán öltözött alak, lábával lassan maga előtt tolva egy üres konzerves dobozt, gyertyaláng fénye mellett nézegeti a feliratokat a falon. Fejét olyanformán tartja, mint a kutya, ha nagyon figyel valamire. Hegyes orra falra vetítődik.
Árnyékával karcolja a falat. Kelecsényi elnézte egy darabig a konzervdobozt. Magában olvasta a szavakat: „Elhasznált gyufafejek, fekete végekkel” – ez volt a felirat. Csak, hogy tisztázzuk! Az ember, aki orra árnyékával karcolja a falat, lemérte a dobozt, kivágott egy alkalmas méretű papírdarabot, vastag filctollal ráírta a fentebb említett szöveget, majd az egészet sárga szigetelőszalaggal rárögzítette a dobozra. Kelecsényit leginkább a sárga szigetelőszalag hatotta meg. Kedve lett volna megszorítani az ember kezét, de ennek számos akadályát szinte azonnal be is látta, és felsorakoztatta maga előtt, mint egy vesztes csatára készülő hadvezér. Először is az ember mindkét keze tele volt. Ugyanis a már említett imbolygó fényű gyufaszál mellett, másik kezében egy jókora kenyérdarabot szorongatott, amelyből időnként apró darabokat harapott. Ami viszont lényegesebb volt, hogy Kelecsényi érezte, ez az ember nem akar többet kezet fogni senkivel. Aki eljut az életében odáig, hogy egy üres konzervdobozt megcímkéz egy saját maga által kitalált felirattal, majd azt sárga szigetelőszalaggal rögzíti, annak már semmi köze olyan szokásokhoz, mint a kézfogás, a reggeli kávézás, újságosstand böngészése, az előző esti focimeccs kitárgyalása. Ez az ember feliratokat gyűjt. Ez az ember többet tud a világról, mint az Éden csaposa, pedig a börtönhöz közeli talponállóban igazán sokféle ember betér.

(Ez viszont már egy másik naplóbejegyzés. Novella?)