| Egyszer Hori azt mondta, egy író akkor is ír, amikor nem ír. Na, most pont ilyen időszakomat élem, bár kezd aggasztóan hosszúra nyúlni ez a nem írás, de érzem, hogy szépen gömbölyűre csiszolódnak a szilánkok az emlékezés folyamában, úgyhogy csak semmi pánik, elég ha én rettegek.
Persze, mikor nem lehetett írni, mert húsvét volt, meg tavaszi szünet, akkor nagyon akartam volna...
Most meg már hiába lehet! Ebből is látszik, írni nem akkor kell, amikor lehet, amikor megszületik a gondolat. Csak ezt anyám nem nagyon érti, de anya csak egy van, úgyhogy maradt még egy pár ember, aki megérthet engem. (Yes!)
Hogy miért is kezdtem most el írni? Csak mert egész nap birkózok itt az érzéseimmel, és az előbb, mintha egy pillanatra kikristályosodott volna egy szép gondolat. Olvastam egy regényrészletet, amiben egy fiú dühöng, amiért meghalt az anyukája. És bár az apja azt mondja: mindenki meghal egyszer, a fiú ebbe mégsem tud beletörődni.
(Egyébként Hatházi Áron: Torzó c regényéről van szó)
És hirtelen rájöttem: igen! Hiába hal meg mindenki, meghalni nem természetes. Vagyis persze az, de csak azért lesz azzá, mert fel kell nőni, és tudomásul kell venni, hogy mindenki meghal egyszer. De amikor valaki olyan hal meg, aki ennyire közel állt hozzád, akkor az egyáltalán nem természetes! Az érthetetlen, abba bele kell bolondulni. Mégis a világ azt harsogja, hogy ez az élet rendje. Pedig a születés és a halál szinte felfoghatatlan az emberi elme számára.
Ha megszületik valaki, arra azt mondjuk: ez egy csoda. Még sosem hallottam, hogy egy születésre valaki azt mondta volna, "ebben nincs semmi különös, mindenki megszületik egyszer, ez az élet rendje".
Amikor virágba borul a szerelem (ah), azt is mindenki csodaként éli meg, és ha mások is látják a szerelmesek körül azt a különös ragyogást, akkor kívülállóként is lehet tudni, hogy igen: egy szerelem megszületése, igazi csoda.
Bezzeg a vég! Na, abban semmi csoda nincs, az csak annak lesz a "dolga", akivel megtörténik. Hiszen ez az élet rendje.
Ó, ezért jó gyereknek lenni, mert egy gyerek nem tudja mi az élet rendje. Egy gyerek csak azt tudja, ha valakit elveszítünk, akit szerettünk az fáj, és ha fáj, akkor dühöngeni kell, és sírni, és szidni a világot, amiért ilyen igazságtalan, hogy egyik pillanatról a másikra meghalhat, ami él.
Igen! Fel kell lázadni minden végesség ellen. Akkor is, ha ez a természetes. Mert fellázadni legalább olyan természetes, mint meghalni.
Mintha ki kellene irtani az érzéseket az emberből... Mintha az lenne mindenkinek a legjobb, ha nem fájunk, nem ordítunk a boldogságtól, nem jajgatunk bánatunkban...
Menj le alfába, és máris kezelni tudod az érzéseidet! Hiszen minden irányítható. Ha vágysz valakire, csak menj le alfába, elvégre ami a tiéd arra nem vágysz. Hja! Arra szeretnél vágyni ami a tiéd? Csak menj le alfába!
Hát nem csodálatos?
Mi mindenre képes az ember, hogy civilizált lény legyen! Elrejti a bánatát, beletörődik a feldolgozhatatlanba, megtagadja a vágyait, lezárja a múltját, mert ha már semmit nem érez, legalább tudnia kell, hogy ő a legfejlettebb lény a világon. |
