Megirigyelve Soman színjátszósdiját én is szervezkedni kezdtem, de persze ebből is csak az lett, hogy rögtön akadt valaki, aki jobban ért hozzá, mint én, és ő az okos, én meg az ellenálló... De most ez igazán nem lényeges. Sokkal fontosabb, hogy azt hittem tanultam valamit az évek során, és most azért se megyek fejjel a falnak, és majd ravasz leszek, és kicselezem, és barátokkal veszem körül magam, hogy ne bánthassanak...
Szóval szóltam Csudipofinak, hogy segítsen. Csudipofiról azt kell tudni, hogy csudi pofi:)) Rendes nevén Csibe, vagyis így csak Vary úrfi hívja őt, de a Csibe sokkal jobban áll neki. Vary úrfi írt nekem először, hogy nem is tudja, hogy egy ilyen nagy író szóba áll-e egy ilyen 17 éves kamasszal... Hát persze, mondanom sem kell, rögtön a szívembe zártam (hiszen öreganyámnak szólított, vagy mi)... szóval Vary úrfi vezetett el Csibéhez. Csibe mindig akkor bukkant fel, amikor éppen szomorú voltam, és addig bohóckodott, míg nem nevettem. Aztán kiderült, hogy Csibe dráma tagozatos, úgyhogy mindent tud a színjátszásról.

Szóval tegnapelőtt riadót fújtam, hogy jöjjenek, és védjenek meg, mert a szélmalmok mindjárt leszúrnak, és itt állok egy rongyos páncélban egymagam.

Na, és akkor eljött Csibe, meg Vary úrfi, és fogták egymás kezét, és néha csak úgy az arcához húzta a fiatalúr a kisasszony kezét, nekem meg majd megszakadt a szívem a gyönyörűségtől. (Mellesleg megmentettek attól, hogy fejjel menjek a falnak, de a háború épp csak elkezdődött... de ez most nem lényeges)
Szóval néztem őket, aztán haza is vittem mindkettőjüket, és mikor beszálltak a kocsiba, idétlen módon azt mondtam:
- Ha, ha! Egyszer majd ti is összemarjátok egymást, és csak én fogok emlékezni arra, hogy mennyire szépek voltatok!
Szó se róla! Az ilyen mondatokra nincs mentség! És persze ma Csibe a fejemhez is vágta, hogy ez mennyire fájt neki, és azóta sírok.
Nem azért sírok, mert nincs igaza, hanem azért sírok, mert igaza van. Tényleg micsoda egy gennyláda dolog ilyet mondani, csak azért, mert nem bírom elviselni, hogy én sem lehettem kivétel, és véget ért ukume csodálatos tündöklése.

És most megint minden olyan zavaros lett... Hogy hogy is van ez? Akkor most van szerelem, vagy nincs? És mire jó ez az egész, ha élni kell, akkor is, ha véget ér a csoda.
Ahogy néztem őket, megint éreztem, hogy kell legyen varázslat! Kell hogy legyen valami, ami emberen kívül áll, mert nem szerethet bárki bárkit... Ez nem történik meg minden nap, és nem történik meg bárkivel.
Csak néztem őket, és arra gondoltam, hogy igen! Ők is kiválasztottak, mint mi voltunk, én meg elveszem tőlük a hitüket, csak azért, mert hiába minden: "nem bírom kibírni a hiányt"....

Próbálok úgy tenni, mintha ez lenne az élet rendje, és emlékeztetem magamat minden pillanatban, hogy enyém a világ legnagyszerűbb férje, és a gyerekek külön-külön is igazi kincsek... tegnap is találtam egy két évvel ezelőtti levelet, amit a férjem írt nekem, és komolyan... az is egy könnyes történet, hogy ő milyen mélyen szeret engem.... De mégis... láttam ahogy a fiú az arcához emeli a lány kezét... láttam, hogy áramlanak egymásba... érezni lehetett, hogy öröm születik az érintésükből, és most megint haragszom a világra, amiért semmi sem tart örökké.