Szóval, kedves Anna!
Már épp gondoltam arra, hogy valahogy le kellene írnom, hogyis vagyunk mi ketten: én meg a férjem. Csak ugyebár ez olyan személyes (nem mintha minden egyéb nem az lenne), de valahogy én a magam módján így védem őt attól, hogy "témává" váljon.
(húúú, még el sem kezdtem, de már érzem, hogy mindjárt belezavarodok)
Tudod, mondtam, hogy járok énekelni. Hát lassan kezd olyan lenni ez a Six Mothers chorus, mint az amerikai filmekben, mikor összejönnek a nők, és szép lassan elmondják egymásnak legféltettebb titkaikat.

Írtam már a sárga lepke ürügyén, mikor az egyik nő elmesélte, hogyan borult ki apukája halála után, és mennyire nem tudta feldolgozni a gyászt, amíg egyszer őrjöngve földre nem borult egy zarándokhelyen.
Most legutóbb rajtam volt a sor, persze nem direkt, csak így alakult.
Történt ugyanis, hogy anyák napjára készülünk, és Adél előszedett valami régi dalt arról, hogy anyu milyen fiatalos, és csinos, és mindenkinek megakad a szeme rajta, csak az apué nem...
És persze jött a poénkodás, hogy na gyerekek, ezt kinek adjam? Helga rögtön rávágta, hogy bárkinek, aki férjnél van, én meg a szokásos túláradó őszinteségemmel rögtön hárítottam, hogy az én férjem minden nap elmondja, hogy milyen szép vagyok, szóval ez történetesen nem az én dalom. És akkor persze jöttek az irigykedő szempillantások, hogy hűűű, de jó neked... Mire az újabb szokásos őszinteségi rohamommal közöltem: hát, persze! Csak azért ilyen jó, mert szerelmes voltam, és majdnem belehaltam.
Erre persze lett nagy csend, ahogy ilyenkor kell, és az egyik nő ámulva megkérdezte, hogy ti nyitott házasságban éltek? Mire kapásból válaszoltam, hogy dehogy.
Erre persze rögtön megjegyezte, hogy "hát, én sosem tudtam hazudni" , mire aztán kifakadtam, és csak ömlött belőlem a szó, megállíthatatlanul.

Hazudni! Milyen remek dolog, hogy ne hazudjunk! És mi van akkor, ha az ember azzal sincs tisztában, hogy ő maga kicsoda? Csak múlnak az évek, az ember teszi a dolgát, és egyszer csak arra ébred, hogy fogalma sincs mi hiányzik neki, mit szeretne, mire képes... Megesküdött, hogy jóban rosszban, de hogyan lehet megesküdni arra, hogy szeretni foglak, mikor az érzelmek változnak? Észrevétlen öljük meg egymásban, és magunkban a szerelmet, ha egyáltalán találkoztunk a szerelemmel. mert csak akkor tudja az ember, hogy találkozott a szerelemmel, ha már tényleg találkozott. Honnan tudhattam volna, milyen a szerelem, amíg nem találkoztam vele?
Igen, szerelmes lettem, és olyasmit tanultam magamról, a világról, amit enélkül a szerelem nélkül sosem tanultam volna meg. És soha nem éreztem tisztábbnak magam, mint mikor Őt öleltem. Talán nem is lehet szeretni így, csak azt, akit ajándékba kapunk. Talán nem lehet megélni a pillanatot, csak akkor mikor tudod, hogy véges az időd. Mint ahogy az, akivel közlik, hogy halálos beteg, minden percet igyekszik megélni, amit csak megélhet... Pedig mindannyian halálos betegek vagyunk, csak azt hisszük, rengeteg időnk van, ezért hát semmi semm olyan fontos, hogy ma megéljük, és ne halasszuk a láthatatlan jövőbe.

Szóval persze, meglehet, "könnyű" szeretni egy ilyen szerelemben! De meg is kell fizetni az árát, keményen.
Nemcsak akkor, amikor véget ér, hanem közben is, amíg tart. Az ember minden nap megvív önmagával, hogy joga van-e hozzá, hogy a másikat, aki társként van mellette, mennyiben sérti mindezzel, hogy a beláthatatlan, de biztos vég mennyi fájdalmat tartogat majd számára...Hogy az, akihez mindenében hűséges kíván lenni, hogyan bírja elviselni, hogy nem lehet csak az övé...
És mégis! Képtelenség kiszakadni abból a kötelékből, ami mindennél szorosabban tartva mutatja meg az igazi szabadságot.

Igen! Volt egy titkom, amiben végre megtaláltam önmagam. Volt egy titkom, amiben megismertem a teljes odaadást. Volt egy titkom, amiben megismertem az igazi kölcsönösséget. És tele lettem szeretettel. És itthon, ha a férjemet öleltem, akkor abból a szeretetből akartam neki adni, amiről már el sem hittem, hogy még létezik.
Nem gondoltam Rá, ha a férjemmel voltam, mert volt miből adnom. Mert tele voltam érzelemmel.
Aztán vége lett, és bár sokat sírtam, de a fájdalmamat éppen úgy igyekeztem magamnak megtartani, ahogy a boldogságot. Persze biztosan látható volt rajtam ez is, az is. De ez egyben azt is jelentette, hogy újra visszakapott az, akié törvény szerint is voltam.

Visszakapott? Nos, néha úgy éreztem, hogy a szerelemmel együtt én is elvesztem, és nem maradt semmi, amit visszakaphatott volna. de úgy kapaszkodtam bele, mint fuldokló egy úszó faágba.
Nem lehetett benne sok köszönet! Árulónak éreztem magam, most hazugnak éreztem minden mozdulatot, és nem lelkiismeretfurdallásból, hanem mert nem volt bennem szeretet.
De lassan megtanultam újra látni. Megtanultam újra felfedezni, hogy az, aki mellettem él, milyen ember. És igen! Sokszor elképzelétem, vajon ő hogyan élte meg ezt az elmúlt másfél évet, és már azt hiszem, ezért is megérdemelné, hogy szeressem.
Szeretni... milyen egyszerű kimondani. Pedig talán az egyik legnehezebb dolog az életben.

Nagyonokos olvasott egy könyvet. Az Emlékek őre... Abban van, hogy egy öregember magyarázza a kisfiúnak, hogy milyen a szeretet:
Ha szeretnek,és te is szeretsz, akkor melegséget érzel, és olyan könnyű lesz a lépted, mintha elég lenne egy sóhajtás, hogy a magasba emelkedj. Úgy érzed, neked nyínak a virágok, és a nap, miattad bújt elő a felhők mögül.
A kisfiú hazamegy, és megkérdezi a szüleit:
- Ti szerettek engem?
Mire a szülei így felelnek.
- Ezt a szót már elcsépelték az emberek. Ha azt kérdezed büszkék vagyunk-e rád, akkor igen. Büszkék vagyunk. Ha azt kérdezed, hiszünk-e benned, akkor igen, hiszünk... De szeretet...

Hát én is csak annyit tudok, hogy emlékszem még az érzésre, mikor nekem snyíltak a virágok, és miattam bújt elő a felhők mögül a nap, és olyan könnyű volt a léptem, mintha egy sóhajtással felszállhattam volna...
És hiszem, hogy van egy rész az emberben, amiről nem dönthet. Ott lakik a szeretet.

De már azt is tudom, hogy a szeretet az nem múlt el a szerelemmel együtt. Itt maradt bennem az együtt töltött pillanatok szépsége. Van miből adnom, és mert van miből adnom, egyre többet kapok vissza.
De a teljesség az valami más. És néha megszakad utána a szívem... De élek tovább, és igyekszem szeretni azt, aki mellettem van... Nemcsak azért, mert megérdemli, hanem mert én nem tudom elképzelni másképp -csak úgy, ha melegség veszi körül azokat, akiket szeretek.

De legbelül, ahol csak én vagyok, megküzdök minden napazért, hogy megmaradjon az emlék... olyannak, amilyen volt. Mert csak az emlék, ami igazán a miénk.

Szóval , kedves Anna! Ha egyszer találkozol a férjemmel, remélem bolgdognak látod majd. Őt is, és a gyerekeimet is. És ez azért is lehet így, mert meghagyta nekem ezt a helyet -ahol igazán én lehetek -a titkaimmal együtt.