Ha van, az az érzésem, be kéne iratkoznom. Ma megint kész csődtömegnek érzem magam ezen a területen. Egyszerre tudnék ordítani dühömben és zokogni elkeseredettségemben és tehetetlenségemben. Nem tudom, ti, másik anyukák, hogy élitek, éltétek meg, ha az ötéves fiatok/lányotok tök hülyére vesz, lehetőleg a nyílt utcán. Engem a buszon borított ma ki az én gyönyörű kisfiam. Nem tudom, ismeritek-e azt az érzést, mikor úgy érzékelitek, hogy a csemete úgy viselkedik, mintha nem lenne rendben valami a fejével, miközben érzitek, hogy a "közönség" mégis rólatok gondolja, hogy tuti nem vagytok normálisak. Levente ma mindent, de mindent elkövetett hazafelé, hogy átéljem ezt a cseppet sem kellemes élményt.

Onnan indult a történet, hogy nem akart nyugodtan ülni mellettem a buszon, uram bocsá' az ölemben. Mivel nem tetszett, hogy önállóan szeretne összevissza közlekedni a buszon, eleinte természetesen kulturált hangnemben próbáltam megértetni vele, hogy egyrészt eleshet, miközben halad a busz, másrészt másokat is zavar azzal, hogy hol ide ül, hol oda ül, ide fészkeli magát, majd oda, a cipőjével mindenkit összerugdosva. Minél inkább szerettem volna, hogy ott maradjon mellettem, annál inkább próbált "kitörni". Ez odáig fajult, hogy az ülés alatt próbált átmászni a mögöttünk lévőkhöz. Ezzel így elvoltunk, én már félig kiborulva rángattam vissza a földről, ő pedig minden úton-módon próbálta az elképzelését megvalósítani. Ez így valószínűleg tök banálisnak és nevetségesnek hangzik, de igencsak élesben zajlott. Én egyre idegesebb lettem, már nem törődtem vele, hogy átmászik. Szerencsére mögöttünk már nem ültek, így rezignáltan tűrtem, hogy tegye. Hátha megnyugszik. Mivel látta, hogy ezzel már jobban nem tud kiakasztani, elkezdett szaladgálni a buszon. Hiába szóltam, kértem, próbáltam elkapni, csak folytatta. Egészen addig, míg fölnyaláboltam, és a hisztije ellenére megpróbáltam az ölemben tartani - ekkor már valószínűleg teljesen lila lehetett a fejem. És igen, ekkor éreztem, hogy nyilván azt gondolják, ó, szegény gyerek, micsoda elmebeteg anyja van. A sírás környékezett, már beígértem az összes lehetséges büntit (például: ma már otthon nincs jégkrém - szegény, halmozottan hátrányos helyzetű gyermek!). Most ott tartunk, hogy mondtam, lehetőleg ne szóljon hozzám, és nem kérek a bocsánatkéréséből. Mire persze ezt leírtam, a vérnyomásom 120 alá került. Végül is happy and, ha így nézzük. Ő remekül nézi a mesét, én se bolondultam meg végleg. De könyörgöm, mondja már meg valaki: mit csináljak, hogy ne tudjon ennyire kiborítani?! Verjem el? A buszon? Itthon se szoktam, nemhogy nagyközönség előtt! Na, ezért kérlek titeket, ha tudtok egy anyatanfolyamról, rögtön tudassátok velem: már holnap beiratkozom. Kerül, amibe kerü! Intenzív is érdekel, az se baj, ha nem téríti a munkahelyem. Csak elvégezhessem. Mert úgy látszik, erre születni kell, és akinek ez nem jött össze, az se legyen tök hülye hozzá. Várom az ötleteket!

Neti, akinek ha vizsgáznia kéne anyaságból, megbukna.