Történetem -mely egyébként még folytatódik ezekben a percekben is, és melyet szép sorjában írok le most itt, a római egyes számmal kezdődően-egy napos októberi délután kezdődött.Minden tökéletesen ugyanolyan volt,mint előtte.A fagyiárus autó idegesítő- monotonan ordított az utcákon,s ordítottak az utána loholó gyerekek is.A cipész fütyült,s füttyögtek a munkások is,ha egy csupasz lábú nő ment végig a járdán.Az erkélyen ültem,s épp jól éreztem magam,mivel a nap kellemesen felforrósította a hátam,s a cigaretta pont eléggé csípte a tüdőm.A hajam sima volt, szőkésen csillogott az őszi napban.

Megkívántam a fagylaltot.Elnyomtam a csikket,s becsuktam az erkélyajtót.A szobában libabőrös lett a karom,és egy pár másodpercig csak zöldesen elfolyó foltokat láttam.Aztán nekiiramodtam a vaníliás krémnek, a csokis meggynek.Ahogy a nyelvemen szétolvadt a karamell,úgy éreztem,menten elhányom magam.Oda is dobtam egy kedves arcú kutyának a megolvadt,habos édes hányást.Több mint két hete nem tudtam ekkor már enni.Se édeset,se sósat,se savanyút,se keserűt.Talán az idő miatt,mondta J. sokszor.Igazából nem hittem ebben,mivel a nyáron is nem egyszer meghánytattam magam,annak ellenére,hogy az idő remek volt,s a hangulatom még remekebb.

Lefordultam valami utcasarkon,és leültem egy térre kifújni magam,meg rágyújtani.Na persze tisztában voltam vele,hogy a nikotin csak elveszi az étvágyam,de nem tudtam mit tenni ellene.Már ébredésnél sikoltoztam,ha valaki nem dugott a számba egy szál cigit.Márpedig nem dugott.Amióta a papa felakasztotta magát,minden más lett.Előtte már régóta vágytam a magányra,de mikor a család leutazott a mamához lakni,és én egyedül maradtam,rájöttem,hogy nem minden a szobában dohányozni,és a konnektorba hányni.Én meg egyedül,körbe körbe.Néha átjött J. egy-két napra,aztán elhúzott.mint mindig,amikor szükségem volt rá.A téren ülve megláttam egy fülkét,és gondoltam,telefonálok.Bedobtam egy húszast,és vártam.Kicsöng.

-Halló?

-mi van?-szólt J.

-Én vagyok..Ma este?

-Mi lesz ma?

-Banzáj az Elm utcában.

-Oké.Találka a szokott időben és helyen.

-Rendben.

Azzal letettük.A szokott időig még pontosan 2 órám és 54 percem volt.Ez volt a másik,ami megviselt.Az idő folytonos számolása,a monoton másodpercek halk kattogása a fejemben.Soha nem történt semmi.Mikor erre gondoltam,beborult az ég,és meglepő gyorsasággal eredte el a szürke eső.A mocsok felázott az útról,és kis patakokban tartott a lábam felé.Mivel az emberek mind zacskókat,meg egyéb nevetséges dolgokat húztak a fejükre,arra gondoltam,itt az ideje sétálni egyet.

Később,sokkal később rájöttem,hogy az alapgondolat mindig is ott motoszkált a fejemben.Csak apróságokban nyilvánult meg,apró momentumokban,mint például a séta az esőben,vagy a szomszéd kövirózsáinak lepisálása.Kiskoromban nem volt semmi különös,kivéve hogy gyűlöltem a farsangot,és ragaszkodtam ahhoz,hogy erdőnek öltözhessek.

Gyűlöltek.Már akkor volt bennem valami,amit nem tudtak hova tenni.Korrekt voltam,sokkal kevesebbet hazudtam,mnint mások,de azt a keveset sokkal megnyerőbben.

De akkoriban,mikor a lakás csak az enyém lett,már nem is volt kedvem a magam oldalára édesgetni a szánalmasan befolyásolható talpnyalókat.Előre gondolva tudtam,hogy azonnal lekopnak,ha épp az az érdekük.

J. más volt.Jól éreztem magam vele.Mindenki jól érezte vele magát.Olyan volt,mintha egy másik énem lett volna.Sokszor gondoltunk is erre.Egymás skizo énjei vagyunk.De melyikünk az igazi?Én természetesen biztos voltam benne,hogy én vagyok az eredeti,akihez csatlakozott ez a sikeres,jó humorú,szép,mindenkinek szimpatikus J. No persze ez nem teljesen volt igaz.J.-nek ugyanannyi problémája volt,csak valahogy úgy tudta intézni,hogy azok mindenki előtt nyilvánvalóvá váltak,és csodálták érte,hogy meg tud ennyi nehézséggel küzdeni. Én is szívesen kiteregettem volna a magaméit,hogy egy kicsit sajnáljanak,titkon összesúgjanak,”de nehéz ennek a szerencsétlennek az élete”,de nem volt mit.Végiggondoltam,és egyszerűen nem volt miért panaszkodnom.Ígyhát be kellett érnem azzal,hogy magamban éreztem,hogy valami nem stimmel,de nem forszíroztam.

Elegem lett belőle,hogy tocsog a cipőm,és leázik a szememről az olcsó szemfesték.Hazamentem.Fogalmam se volt róla,mit csinálhatnék még két óra harminchárom percen keresztül,így beállítottam az ébresztőmet,és lefeküdtem aludni.Ez volt hosszú hónapok óta mindennek a megoldása.Jó volt álmodni.Őszintén nagyon szerettem aludni.Ha pedig épp nem ment,amire régóta nem volt példa,bevettem pár altatót,de csak óvatosan.Nem akartam rákattanni..