| Az éj leple alatt, sötét árnyként két keréken vonultam végig ismét a városon, nyomomban halál és dögvész pusztított. Gyermekek sírtak fel anyjuk ölébe fúrva rémült arcukat, így jártam magányos utamat a rettegő, elmosódott utcák fogságában. Néma vezeklésem tán sosem ér véget.
Az esti biciklitúra egyéb pszichikai és fiziológiai hatását, „A dicsekvő biciklista” című eposzomban olvashatjátok. A mai számszerűsített értékek – kizárólag a statisztikusok és amerikai olvasóim kedvéért: 23 km hossz, 33 km/h átlagsebesség, 0,2 mm izomgyarapodás a combom kerületében.
Tegnap éjjel, az agyrém mozi megkönyörült rajtam, és szimplán levetített egy 26 részből álló álomfolyamot, alaposan meglepve a rettegéshez álmosan hozzákészülődő lelkemet. Bár az is igaz, hogy a mozigépészt fél négyig fárasztottam, és csak utána tudta a vetítőt bekapcsolni. Láttam rajta, hogy erősen verejtékezett, és hangosan gyalázkodott eme felelőtlenség láttam, hivatkozva arra, hogy a munkaideje tíztől kezdődik. Kíváncsian és izgatottam várom a mai programot…
Hű társam és szolgálóm, Nighthawk (így hívják a biciklimet), ma elég kelletlenül vette tudomásul a rá rótt feladatot, holnap megrugdosom, azt hiszem, ha nem szedi össze magát, hehe.
Az este altatódalt kellett volna dúdolgatom, de az első strófák után rá kellett jönnöm, hogy miért rúgtak ki általános iskolában az énekszakkörből és kérdeztek rá, hogy nem e tévedésből a technika szakkört keresem. Ezen akkor, nagyon elcsodálkoztam, mert elképzeltem magam, mint híres énekes, aki beutazza a világot, és miután züllött életem elvánszorog a koporsóig, tömegek siratják majd, hogy ily kevés idő adatott meg nekem.
Úgy érzem, ma kissé érzelgősre tekertem magam, de holnaptól a jelszavunk, logika, érzelemmentesség, hidegvér. Talán…
u.i. A mai bejegyzést Bogikának szentelem, aki rajongásáról biztosítva örömkönnyeket csalt kiapadtnak tűnő szemeimbe. |
