Az alattomos tekintettel nézelődő házak figyelmét lekötötte a nemrég érkezett egymásba fonódó testek látványa, kik minduntalan egymás torkába folyatták bűzös váladékukat. Undorodva fordult el, e mindennapos látványtól, de révedő tekintete, saját múltjába tévedt, halvány érzések közvetítették a szokott fájdalmat a poros emlékek felidézésekor. De már ez is csak tompa megszokássá lett, szilárd acélketrecében már nem tudott kárt tenni semmi.
Aztán hallotta ismét a hangját.
Iránytalan és áthatolt a csontjain, ez nem látomás, hozzá szól.
Az idegpályákon elfelejtett érzések vánszorognak, a behegedt sebek sorban szakítják szét láncaikat, a rothadó űr láthatóvá vált. A visszatérő gyötrelem először meglepte, majd figyelni kezdte az egykor oly kedves hangot, amelyik egykor jelet tett ajtajára, ami egy életre megbélyegezte, és e pusztuló létperemre száműzte, ahol üvölthetett, vagy beletörődhetett, nem számított, itt mindig csak állandóság volt.
Állandó kiúttalanság.
És a szelíd hang formálója, egy övéhez hasonló helyen élt.
Nincs vége sosem – gondolta egykedvűen, a szeméből egy könnycsepp szivárgott, de az állandóság hideg fuvallata nyomban felszárította.
A tegnapi tekerés siralmasra sikeredett, de ezt jól rákentem Sólyomra, (15 csúfos km, 32 Km/h átlag, és elsőfokú végkimerültség), szégyenemben még nem is írtam, róla, csak máma merem bevallani.
Viszont a mai, kirobbanó teljesítmény, elképesztő dinamika, utolérhetetlen turbulencia, négy lékzsák, szuperlatívusz. Csak így jellemezhetem szerényen a futásunkat. A hálátlan madárparipa (Sólyom az) nagyot sikoltott, és patáit égnek meresztve, belefúlt az éj sötétjébe. Zabláját véresre harapva hasított keresztül a város álmain, (19km, 34,5 !! km/h átlag, fenomenális), ja, és még csak el sem fáradtunk.
Könnyelműjen megígértem, hogy ezek után megmutogatom az olvasóközönségemnek, ez meg a buta fejével meg be is vette. Úgyse tudja meg, hát majd azt mondom, bizony itt virít a daliás tested, oszt csodálja ország-világ. Beveszi, mert, amint mondtam értelmileg, csak egy van ki mérhető, az pedig én vagyok, ezért kötelességem rászedni őtet.
Reggel rákacsintva a nekem szegezett hörögve vicsorgó szavakra, igencsak szomorúsággal megpakolt táskával léptem az esőtől felázott és így ingoványos út, meztelen testére. Mikor megszabadultam a komor buszvezetőtől, önként kezdtem a befurakodást a sárga fémkígyó testébe, a többi áldozattal kézen fogva, újfent meggyújtotta Jónás (aki láthatólag eltévelyedett, és kérdésemre azt merte mondani, hogy rossz metróra szállt) a megvilágosodás kandelábereit, így elmémben, mint apró fáklyák, mutatták az utat a tudás veretes kapujához.
Itt blogozódik az összes haver, látom az utaslistát, és csak arra várva-várnak, hogy mikor csaphatnak le rám iszonyú kegyetlenséggel, már nagyon meg vagyok félemlítve, ma elment az írástól az összes kedvem, úgy négy percig. Csendben sírdogálva próbáltam rájönni, mivel kedveskedhetném vissza magam közibük, mer így elárvulva, nagyon rossz ám eléggé. Írástudatom visszaérkeztével, magamnak megírtam a választ, de tudtam, hogy ha elküldeném, világraszóló botrányban részesülnék. Eztet pedig nem akarom, mivel úri nevelésem nagyvilági figurává tett, ez pedig még én sem hiszem, de ez megakadályoz mindennemű háborgás kirobbantásában, csak silány természetemből adódóan, nem tudom a hergelést abbahagyni, főleg mikor ilyen kellemes emberek társaságában tehetem ezt. Ezért fátylat a múltra, csak abban van minden reménységem, hogy nem járok úgy, mint Sztálin bohóca, akit tréfából agyonlőttek.
Szóval szánalmas porszemként esedezem, hogy ne tessenek szívükre venni a nagy mondandóm, mert nem akarok bántani senkit, ez tutkó, elhihetitek.
Az egyik igentisztelt olvasóközönségem a tegnapi napon magas művészetű prózára vágyott, amitől nem fosztogatnám meg semmiképpen, de elhalasztottam mert fontos mondandóm volt, és az rabolta a időmet.
|
