Vasárnap az előadáson volt egy kislány. Vagyis inkább nagy lány volt, legalább 160 centi magas. Iszonyatosan énekelt, kimondottan bántó volt a hangja. Mint kiderült, énekesnő szeretne lenni, és erről senki nem tudja lebeszélni. Se az anyja, se az énektanárnő. Így hát énekelni tanul, az anyja kifizet érte havi tízezer forintot, az énektanárnő biztosítja a fellépés lehetőségét... Mit lehet tenni, ha egyszer a gyerek énekelni akar.
Akar... Na, igen! A szent akarat! Mert amit nagyon akarsz, azt elérheted. Ezzel mossák be már a kamaszok fejét is. Éppen csak arról feledkezik el mindenki, hogy nem lehet bármit akarni.
Úgy szerettem volna segíteni annak a lánynak, és elmondani neki, hogy keresd meg azt, amit nemhiába akarsz. Keresd meg azt, amit akarnod kell, mert bizonyára van olyan, amihez csak te értesz.
Csak figyeld magad, és bízz benne, hogy amikor eljön amit akarhatsz ráismersz majd a lehetőségre!
Jaj, milyen bonyolult is ez! Nekem is folyton azzal jöttek, hogy nem akarok semmit, és ez borzasztó. Én nem éreztem borzasztónak, de annyian mondták, hogy a végén kezdtem elhinni, hogy velem van a baj, és semmit sem tudok akarni. De hát hogyan akarhattam volna, amíg nem talált rám az, amit akarni tudok. Már tudom, hogy az írás az én dolgom, és most már akarni is tudok. De amíg nem találja meg az ember azt, amivel dolga van, addig hogyan akarhatna igazán?
Állítólag szeretni is csak akarni kell. (Ez az egyik kedvenc gondolatom, amitől üvölteni tudnék) Akárhogy is, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy az ember nem képes bárkit szeretni. Van valami titok, ami emberen kívül áll, hogy miért tudom az egyik embert az éltemnél is jobban szeretni, és miért nem tudom a másikat, aki talán jobban megérdemelné, hogy szeressem. De a szeretetnek semmi köze ahhoz, hogy ki érdemli meg és ki nem. Szeretni egyfajta küldetés.
Akit szeretni tudsz, azt szeretni kell, és kész.
Csak figyeld magad, és bízz benne, hogy felismered, ki az, akit igazán szeretni vagy képes!
Mert nincs benne se logika, se értelem, se semmi.
Rossz, amikor jobban szeretnek, és az ember azt érzi, hogy hálásnak kell lennie, hiszen ha valaki szeret, az mindig nagy dolog. És mert ő szeret, nekem is szeretnem kellene, csak akarat kérdése, vagy mi fene, de hát ez nem így működik.
Az ember dühös lesz, hogy nem tudja megtenni, amit elvár tőle a világ és persze ő maga is elvárná, hogy jó embernek érezze magát, és szeretni tudja azt, aki őt szereti.
Aztán van a másik oldal, amikor te szeretsz valakit, aki nem szeret téged ugyanolyan intenzitással viszont. Akkor hiába a tudás: nem a megfelelő emberrel hozott össze a sors, a szíved egyszerűen nem akarja tudomásul venni, hogy nem szabad szeretnie. Vádolod magad, hogy biztosan te vagy a béna, valamit nem jól csinálsz, és különben sem csoda egy ilyen dagadt/sovány öreg/fiatal nőt/férfit nem is lehet szeretni.
Hát persze, ha nem rólam van szó, egyértelmű, hogy butaság az egész.
De ha rólam van szó, felfoghatatlan, hogy ennyit ér a szeretet? Ennyit érek én? Bizonyára bennem van a hiba! Jó tudom, nem lehet mindenkit szeretni, de engem miért nem szeret, akit én szeretek?
Hiába no! Egy csoda, amikor a másik is azt érzi, amit én.
Akkor miért olyan egyértelmű, hogy túlélhető, ha ez a csoda véget ér?
Mert nemcsak az fáj, hogy nem lehet szeretni akárkit ugyanúgy, hanem az is, hogy mindaz, ami kölcsönös volt, egyszerre csak egyirányúvá válik... Megvonja a szeretetet, aki elmegy, és mégis az lesz az önző aki tovább szeret.
Rögtön rád sütik a bélyeget, hogy akkor önző vagy, el kell engedned, akit szeretsz, és aki állítólag szeretett...
Állítólag... Mert már semmi sem biztos, még az is lehet, hogy csak akarni kell...
Ki érti ezt? |
