Fanyar lovagnak már kikúpcserepesedett a szája is a tikkadtságtól, de még egy apró tócsát sem talált a buja növényzet között. Leszállt hát lováról és elengedte, hogy legalább a saját teste terhétől megszabadítsa a fáradt állatot. Már szinte feladva az életért való küzdelmet, egy széles törzsű fa tövébe rogyott, s megpróbált felkészülni a halálra is gondolatban.
Azt sem bánta volna, ha otthagyja örökre a ló, de az csendesen legelészte a fák között található huncikabokrok leveleit, amitől új erőre kapott.
Szabad volt, mégsem hagyta ott gazdáját. Hűséges barátjául szegődött, talán még egy formás kanca sem tudta volna elcsábítani. Igaz, ennek az is akadálya lehetett, hogy egykor gazdájának apja kiheréltette.

Összeillettek hát.
A fa tövében, a kimerültségtől félálomba merült lovag, aki megunta otthona üres csillogását és pompáját, mert mindenáron szeretetet és csendes békét keresett, de a körülötte forgolódók csak a pörgéssel voltak elfoglalva, miközben szívük kihűlt az állandó önmaguk körül való keringéstől, s csakis azért igyekeztek kedvesnek látszani a még nőtlen hegyúr szemében, akár egymást eltiporva is, hogy még több kiváltságot és csillogást megkaparinthassanak.
S bizony négylábú barátjának is kijutott az élet keserveiből, mert mindenáron táltost akartak belőle nevelni, de képtelen volt a tüzes parazsat megenni, pedig mint tudjuk, a táltosok fő eledele, e füstölgő, forró bűzkupac. El is pusztult volna, ha, az akkor még kölyöknyi Rudlong úrfi nem látogatta volna meg suttyomban éjszakánként, s nem eteti meg, titokban nevelgetett négylevelű lóherével, s valódi hegyezetlen zabbal. De akkor még nem beszéltünk ama dicstelen napról, melyen megférfiatlanították. Azóta messze elkerülte a kancákat szégyenében.
Az erdei csendben jótékony álom nehezedett Rudlong szemére, míg lova egyre több erőt gyűjtött a különleges ízű huncikalevelekből.