Farkas már ott volt a lakásban. Hosszú pipát szívott, fényes, gesztenyeszín fából faragottat. Mikor meglátott, megölelt, és kitörő örömmel fogadott. Elvette a bőröndömet, és letette a kanapéra, aztán leültetett maga mellé. J kiment, hogy főzzön egy teát.
-Jól érezted magad tegnap este?- ezt a pofátlan kérdést! hihetetlen, hogy ez az ember milyen egy alávaló.
-Remekül.
-Ironikus vagy.-mondta bújkáló mosollyal, aztán a szobába lépő J.-hez lépett, és átfogta a derekát.Elvette a tálcát, amin a kis teáscsészék voltak, apró,zöld cukortartóval. Három csésze. Piros, piros és fehér. Én kaptam a fehéret. Hát igen. Én nem leszek olyan, mint ők. Nem fogom a boldogság kedvéért feláldozni magam. Maradok olyan, amilyen, és így nem lesznek kellemetlenségek.Micsoda? Miket gondolok? De nem. Igazam van. Vagy nem?
Valahogy szóba került Woody Allen. Farkas kifejtette hosszan, és érthetően, hogy nem szereti, nem tetszenek a filmjei, és a humora.
-Csak a rossz humorú emberek nem szeretik.-több nem tellett. Ki akartam fejteni én is, hogy ő túl kimért, és túl komolyan vesz mindent, ahhoz hogy szeresse. Dehát ezt ő is tudta. Csak máshogy fogalmazott. Mindenesetre célt tévesztettem. Provokálni akartam, de ő nem hagyta magát. Szelíd volt, mint eg bárány. Csak nevetett, kedvesen,.volt, és teljesen őszinte. Így én érzetem magam most gonosznak. De mindenképp valami rémes gorombaságon gondolkoztam, amit a fejéhez vághatok.
-Mindegy, csak nem fogunk Woody Allenen öszeveszni-mondta ki végül a végszót Farkas.
-Hát miatta nem.-válaszoltam én. Aztán beült a csend. Csak Farkas pipája adott ki hangokat. Sercegett, ahogy a dohány füstté pörkölődött. Farkas meg karikákat pöfékelt. Fűszaga volt. Aztán J benyomott valami zenét. Egészen nyomasztó hatással volt rám, de épp kellemes mártékben. Varázslatos kis muzsika volt ez. Csengettyűvel, igazi szélsusogással, sejtelmes visszhanggal, és távoli dalocskával.. De nem az az ócska fajta. Ahogy néztem a J lakásában elhelyezett borzalmasabbnál borzalmasabb giccs-tájképeket, szinte láttam, ahogy a vízesésben elkezdenek lefelé esni a vízcseppek. És a fák! Lobogtak, susogtak. Egy lepke is átrepült a képen. De a legszebbek mégis a felhők voltak. Egészen kiskorom óta nem tudam letenni vágyamról, hogy fent lakjak rajtuk. Olyan stabilnak tűnt némelyik. Nagy hab mindegyikük. És most ide oda tehergőztek a habok, sebesen, mint ahogy vattacukor pörög abban a centrifugában.. Egyre közelebb röppentem feléjük. Gondolom, inkább csak szerettem volna. Gondolom, inkább eljátszottam a gondolattal, de mivel mentálisan eléggé ki voltam merülve, plusz a fű göndör füstje beletekergőzött az orrlyukamon át a tüdőmbe,és a tüdőm felszállította a levegőt az agyamnak, így a kör ördögi volt. Nem csodálkoztam semmin, ami történt(vagy nem). Mindenesetre kellemesen elbágyadtam, és letettem róla, hogy Farkasnak megmondjam a magamét, ami nem pusztán a "magamé", hanem a teljes igazság is egyben. Helyette áttértem egy másik képre, amin egy öregasszony ült sátáni mosollyal az arcán, fején halak voltak. Nyers, bűzös, csúszós, véres halak. Mintha pislogtak volna. És levegőért kapkodva felém néztek. Pont rám. Az egyik elmosolyodott, illetve én úgy vettem észre.
-J, ezek a halak mosolyognak!
-Milyen halak?
-Ott a képen! Az öregasszony fején!-J válaszul iszonyatos röhögésbe kezdett. Sikítozva kapkodott levegőért, de nem bírta abbahagyni. Farkas kókadtan ránézett, aztán csatlakozott ő is és úgy fetrengett a padlón, mint akit csiklandoznak.
-Mi van?-kérdeztem egyre növekvő idegességgel. Úgy éreztem, ha nem hagyják abba most rögtön, ledobálom az erkélyen a bútorokat. De nem hagyták abba.
-Mi van már?-már üvöltöttem,és éreztem, hogy a fejembe tolul a vér, és a fülem forrón lüktet. a kezembe vettem egy partvist, hogy azzal üssem le az undorító porcelánvázákat az üvegasztalkáról, amikor J végre abbahagyta.
-Mit csinálsz?-kérdezte, arcáról törölgetve a könnyeit.
-Elegem van belőletek!-de J ismét iszonyatos, sátáni kacajba kezdett, már a szőnyegen fetrengett, amikor elmosolyodtam. Nem tudom, mi történt velem, magával ragadt, és elkezdtem röhögni. Ezen J mégjobban röhögött, és én mégjobban. Dühösen próbáltam abbahygni, mint a dacos gyerek.Farkas kiment pisálni, és ez volt a legviccesebb az egészben. Ahogy ment. Ahogy lóbálta a kezeit. Pedig sehogyse lóbálta.. Úgy éreztem, leereszkedik a szememről a szürke réteg, ami eddig mindent szmogossá, és reménytelenné színezett át. Az endorfin felszabadulva röpködött ide oda a testemben. Mint egy idétlen kis zöld fényecske, szaladgált, cikázott az agyamig, a szememből az ujjaimba, és a combomba. Ráparancsolt az izmokra, hogy olyan erőt fejtsenek ki, ami jó nekem. És jó volt nekem. Remek.
