Általában egy hónapban egyszer szoktam végigjárni a lakást és összegyűjtögetem a nagyobb darab szemétbe valókat. Kiürült dobozokat (mert most mégsem küldök sehová csomagot), megrepedt csészét, tányért (szerencsére ez ritka!), régi újságot, selejtes ezt-meg-azt.

Már régóta halódott egy jókora cserépben lévő virágom, egy kaktusz, ami még az anyué volt. Hat év óta túlélt három költözést, s volt, amikor nem én öntöztem, vigyáztam és örültem ritkán nyíló csodaszép virágainak (amikor még az anyué volt, sokszor és sokáig virágzott), mert nem fér el ott, ahol éppen laktam.

Most aztán kiszáradt, eltört, hiába próbáltam mindenféle mesterkedésekkel életre kelteni, csak a végeit (a gyerekeit) sikerült megmentenem. Ott maradt a kifosztott, elszáradt hatalmas virág-torzó, amit aztán erős szomorúságtól kísérve beledaraboltam a szemétbe és levittem a kukába.

Míg ezt a nem túl hosszú utat megjártam, a saját lelkiállapotomat vizslattam. Miért tudott egy elszáradt virág kidobása ekkora szomorúságot okozni nekem, aki csak néhány virágnak tudom a nevét, a többit gyűjtőnéven elneveztem kankarétának?!

 
Végül rátaláltam az okok gyökerére.

 
Ahányszor kidobok valamit, ami a szüleimé volt vagy hozzájuk, az ő életükhöz kapcsolódik, mintha mindig beledobnék az életemből is egy darabkát a szemétbe.

 
Lehet, hogy ott a helye? Talán nem mindenhez kell görcsösen ragaszkodnunk a múltunkból.