| Az éhség sokszor nem ennyire nyilvánvaló. Most elmesélek egy történetet. Egy irodában négyen dolgoztak, négy fiatal nő. Az egyik éppen akkor ment oda, mert összeköltözött a barátjával, és kellett a pénz. Az iskolát is azért hagyta ott, hogy dolgozni tudjon. Egy albérletben éltek, ami gyakorlatilag a teljes jövedelmüket felemésztette.
Volt egy büfé az iroda mellett, oda jártak a dolgozók reggelit, ebédet venni. A lány első munkanapján a főnöke mondta neki, ő is nyugodtan kimehet a büfébe. Ő azt füllentette, otthon hagyta a pénztárcáját. A mellette ülő kolléganője meglátta zavartságát, és éles szemével rájött, hogy bizony ennek a lánynak nincs pénze. Az egyik szendvicsét neki adta. Másnap hasonlóképpen, és később is. Mikor a lánynak volt egy kis pénze, és vett valami rágcsálnivalót, megkínálta a kolléganőjét. Megosztották, amijük volt, ami igazán nem volt sok.
Közben a két másik lány mindennap vett finomságokat, meg-megkínálták egymást, de eszükbe se jutott, hogy a lánynak adjanak belőle. Mikor egyszer házi kenyeret adott neki a másik, mert éppen csak az volt nála, furán néztek rá. Fogalmuk se volt, mi az: nélkülözni.
Egyszóval itt vannak közöttünk az éhezők, és meg se látjuk őket. Mert szégyellik, takargatják, hogy nincs nekik, ugyanis a szegénység manapság nagy szégyen. Mert aki szegény, az biztosan élhetetlen, és nem elég ügyes. Ma a gazdag embernek van becsülete, az egyáltalán nem fontos, hogy a pénzét milyen úton-módon szerezte. Az a lényeg, hogy van neki. |
