....valamikor. Régen, nem régen?
- Egy doboz cigarettát kérek - mondtam behajolva a modern kis bádogtrafikba.
-Milyet? - nézett rám a trafikosnő értetlenül
- Nem tudom... - haboztam
- Mit szív? - türelmetlenkedett a trafikosnő
- Igen. Most szívok... - merengtem. - Nem cigarettázom már régen. Adjon valami drágát, ne túl erőset.
A nő kirakott egy doboz EVE-et a pultra. - Maga tudja - morogta - hatszázhúsz. Elég drága?
- Azt hiszem. Adjon egy öngyújtót is.
Fizettem, és bontani kezdtem a cigarettadobozról a celofánt. A dohányzás lassú és fájdalmas halált okozhat - olvastam a dobozon a nagy feltűnő feliratot fekete keretben, mint egy gyászjelentést.
Az életben majdnem minden lassú és fájdalmas - dünnyögtem magam elé - miért pont a halál ne volna az.
Valamikor régen dohányoztam, házibulikon voltam, volt, hogy berúgtam, az egyetemről kicsaptak, összeköltöztem egy fiúval, majd egy másikkal, és mindenfélét dolgoztam. Egy alkalommal az esztergomi vasutállomás restijében találtam magam, amint vermutot mértem ki a környék legelkötelezettebb alkoholistáinak. Itt megálltam, és eltökéltem, hogy az életembe ezentúl építkezésbe fogok, és abbahagyom a több éve tartó folyamatos bontást.
Kinyitottam a cigarettásdobozt, rutinnal nyúltam hozzá, a mozdulatok úgy voltak egyszerre csak jelen, mintha nem nyolc éve nyomtam volna el az utolsó csikket, hanem nyolc perce.
Igaz pár pillanat alatt ért el az ötlet, hogy ebbe a mély bánatomba rágyújtok, és a következő lépéseim egyenesen a trafik felé vezettek, mégis kicsit reméltem, hogy majd talán rosszul esik a füst, és letudom a kétségbeesett ötletem egy laza próbálkozással, de nem. Zavartalanul szaladt le bennem az első slukk, majd vissza kifele. Szívtam, fújtam, szívtam, fújtam a rosszullét minden apró nyoma nélkül. Csak kellemesen beleszédültem, szinte belebódultam a füstbe.
Hű a mindenit - ráztam meg a fejem, repkedett bele a hajam szanaszét. Nem tudtam pontosan hogy most jólesik a cigarettafüst az agyamnak vagy éppen rosszul, inkább arra gondoltam, hogy régen, amikor annyira befelé fordultam mint most, akkor segített rajtam ha rágyújtottam. Ha segített akkor, akkor segít most is - nyugtáztam - csak ne volna ilyen átkozottul büdös.
A Duna parton lődörögtem, valami árnyas helyet kerestem, ahol leülhettem nyugodtan, hogy teljesen átadhassam magam a gondolataimnak és a cigarettázásnak.
Az elmúlt olyan tíz év visszafogottan, szinte zaj nélkül ment el velem és mellettem. Férjhez mentem egy rendes pesti sráchoz, és úgy éltem mint ő. Nem dohányoztam, még egy pohárka bort sem semmikor, nem is volt semmi alkalom az életünkben, amire, amikor koccinthattunk volna. Az egyetemre visszamentem, és amit elkezdtem, azt rendjén be is fejeztem. Sok időt töltöttem otthon, jól főztem, prímán sütöttem, és folyton álmodoztam. Másról, szélről, ciklonról, hangulatokról... a minimalart helyett mediterrán színekről.
Ha folyton álmodoztam, valami másról álmodtam, akkor nem volt jó - nyugtáztam miközben végeztem az első szál cigarettával - ha meg nem volt jó, akkor nem tragédia hogy nincs meg a rendes pesti srác , a megszokott észrevétlen életem, az elmúlt tíz évem.
Ültem a fűzfák alatt a folyóparton csukott szemmel -vártam hátha álmodok valamit - és sajnáltam, hogy olyan régen ültem a földön csak úgy, mint akkor ott. A víz illata a kellemetlen és a kellemes határáról nem mozdult el.
Újra rágyújtottam, a második szál cigarettát már egészen élveztem, a bódulat a fejemben föloldotta a benne zajló zsibongást. Ez az - mondtam, és lerúgtam magamról a fehér körömcipőket. Beledugtam a lábam a koszos vízbe, felszisszentem a hirtelen hidegtől, de nem hátráltam meg. Fél perc múlva ott álltam számban cigarettával, bokáig a folyóban.
Három hónapnyi vad cigarettázást követően újra elnyomtam az utolsó csikket. És ma már tudom, hogy megvan az a tíz év, meg van hála Istennek... itt van bennem, körülöttem, minden szavamban, minden újabb lélegzetvételemben.
HAJRÁ kedves fullosok :)))
üdv. m. |
