Most fogalmam sincs mi lesz, de mégis jobb így. Nem azért, mert könnyítettem a lelkemen, vagy ilyesmi. Nem volt lelkiismeretfurdallásom, sem akkor, sem azóta. (Ez lehet, hogy romlott erkölcsre vall, de akkor sem volt)
Arra jöttem rá, hogy annyira hozzám nőtt ez a történet, hogy ha nem tud róla, akkor rólam sem tud, és ettől idegen lesz a számomra, mert én is csak idegen lehetek a számára.
Azért valahol röhej, hogy több száz idegen jobban ismer, mint a saját férjem.

A gondolataim mesélnek a lelkemről, ő meg semmit sem tud róluk. De hát lehet-e osztozni a gondolatokon, ami neki fájdalmat és megalázottságot hoz, nekem pedig a teljességet jelenti?
Hát persze, hogy nem lehet.
De nincs kedvem idegenként élni egy idegen mellett.

Persze mennyivel könnyebb egy idegent szeretni, akit olyannak látunk, amilyennek szeretnénk.
Hát most kiderül, hogy én kellek, vagy csak az idegen, aki eddig voltam.