Na, mindegy! Mindent én sem érthetek. Manipulálható az ember ez biztos, de a következmények akkor is kiszámíthatatlanok maradnak.
Itt van pl ez a vallomás story.
Igazából csak meg kellett tennem, aztán vártam, hogy mi sül ki belőle.
Persze korai lenne örülni, mert a fájdalom az csendben és alattomosan támad, de most határozotttan szép az élet, csak kicsit meleg.
Alapvetően nem beszélünk az "ügyről", de furcsa módon ez engem nem zavar. Arra gondolok, ha akarnánk beszélhetnénk róla, így már nem is olyan fontos, hogy beszéljünk róla. Én megtettem a kezdő lépést, ha holnap feltekeredek egy fára százhatvannal, akkor nyugodtan elolvashatja az írásaimat, mert én el akartam mondani, csak ő nem akarta tudni, és ahhez joga van.

(Csak megjegyzem, valaki megkérdezte, vajon ismerhet-e a férjem annyira, mint akik az írásaimat olvassák...Hát, ez azért fájt! Mert hiszen az írásaimat bárki olvashatja, még a férjem is, és mégis: ő éppen azért a férjem, mert nem olvassa az írásaimat. És mert nem olvassa az írásaimat, ő sosem fog megismerni úgy, mint azok, akikhez jóval kevesebb közöm van... C' est la vie.)

Mindenesetre hirtelen olyan egyszerű lett szeretnem őt. Nem akarom, hogy megbocsásson, mert nem is érzem úgy, hogy meg kell bocsátania. Én csak mentem, amerre "dolgom" volt. Nem várok érte se megértést, se megbocsátást, csak elfogadást. És mivel el vagyok fogadva, most tényleg úgy érzem, hogy olyan ember van mellettem, aki méltó társam a sorsomban.
Tegnap ezt kifejtettem Adélnak is, mire közölte, hogy nem vagyok normális, de ezért szeret. Na, ja! Nekem mindegy, csak szeressenek:)

Szóval a lényeg, hogy most jó.
Marci fejtegette nekem, hogy idővel majd a férjemhez zsugorodok, és akkor baromi jó pár leszünk. Először nem értetttem, de kezdem érteni. A helyzet az, hogy a fájdalom azért sokmindentől elveszi az ember kedvét, és segít fejet hajtani, hogy "ennyi, de az nem kevés".
Tényleg nem kevés.

Lehetek kövér és fogatlan -ő mégis szépnek lát. (Ez azért nem elhanyagolható szempont)
És ha jön egy gyerek az utcán és páros lábbal ugrál, én pedig elkezdem utánozni, akkor csillogó szemmel figyel, és mosolyog. (Ez határozottan mellette szól!)
És most már azért is szeretem, ha fordítva veszi fel a pólóját, mert valahol olvastam, hogy ez abszolute jellemző a férfiakra.
És különben is! Hol találnék még valakit, aki alig várja, hogy megöregedjünk, és én motorral bejárjam Európát, míg ő a szőlőjével vacakol?