Most viszont úgy döntöttem, ha már itt a lehetöség, hogy elkezdek idepötyögtetni.

Nem fogom ott kezdeni hogy megszülettem, az azért tényleg végeláthatatlan lenne.

Elég lesz ha körülbelül 20 évvel visszapörgetem az idö kerekét:

1987 nyara volt mikor általános iskolai tanulmányainkat befejezve elballagtunk. Mivel kitûnõ tanuló sosem voltam, nagyon örültem azt gondolva, hogy felvettek a Rudas László közgáz szakközépbe. Ez az örömöm akkor foszlott szerte-szét, amikor fent nevezett iskolától kaptam egy levelet Augusztustájban, amiben közölték velem, hogy sajnálatukra elszámították magukat és helyhiány miatt, mégsem tudnak engem oktatni.
Foghattam a fejem!! A közelgõ Szeptember biztos tudatában. Személyesen vittem a jelentkezési lapom a másodiknak megjelölt Szász Ferenc kereskedelmi szakmunkás képzõ iskolába, ahol szerencsémre nem utasítottak el.
Gyakorlatra egy Váci utcai üzletbe jártam, ez akkor volt mikor még voltak Szivárvány Áruházak.
Új iskolámban sok új barátra lelhettem. Egyiket-másikat mai napig barátomként tisztelhetek.
Suli mellett természetesen ment az edzés.Mert ugyebár eveztem a Csepel-ben.
Próbálkoztam egyébként kung-fuval is. Az evezésben elég jó eredményeket szerezve, kung-fuban inkább kék-zöld foltokat.Ez lehetett az oka annak, hogy utóbbi sportágat hamar feladtam. Na! Hozzá kell még tenni, hogy nem csupán a suli de a buli is jelentõs részét alkotta akkori életemnek.
Újdonsült barátnökkel, haverokkal dizsiröl-dizsire, házibuliról-házibulira jártunk.
Ebben az idõszakomban történt velem egy-két,hát.., hogy is mondjam...nem egészen szalonképes dolog is.
Nagy szerelmem volt egy Andy alias András nevû srác, akinek sajnos az Istennek nem jut eszembe a vezetékneve, pedig néha eszembe jut, ugyanis olyan dolgot kapott tõlem, amit másodjára már senki más nem kaphatott.
A korombeli hímnemû egyének jöttek-mentek, több-kevesebb idõt eltöltve szerény személyem társaságában.

Az iskolát nem fejeztem már be, ugyanis egy szép napon ´89 januárja táján Édesanyám azzal a nem mindennapi ötlettel állt elõ, hogy mi most disszidálni fogunk.
Nem igazán értettem.
Sem, a kijelentést sem a következményeit. Ami azonban nem kerülhette el a figyelmemet az volt, hogy egyre sûrûbben láttam családom idõsebb tagjait, fejüket összedugva sugdolózni, ha felbukkantam a látóhatáron elhallgatni.
Azt is észre kellett vennem, hogy Jóanyám gyûjtögetõ életmódot kezdett folytatni. Kezdte ugyanis eladogatni értékesebb tárgyait és az azok árán, a feketén megvett valutát gyûjtögetni.
Ausztráliából megérkezett keresztapa-nagybátyám, akit mi gyerekek kedvesen Bátyó de Perth-nek hívunk, igaz csak a háta mögött. Elmesélte milyen szép is az élet arra, õ felé.

No, innentõl kezdve az anyunak sem kellett több! Nem volt maradása. Bátyó de Perth terve az volt, hogy kimegyünk együtt Németországba, ott kérelmezzük az asyl-t avagy magyarul a menekültjogot. Menekültek leszünk.
Ez nem tetszett.
Nem akartam.
Nem kérdeztek.
Anyukám büntetett elõéletû lévén nem kapott útlevelet.
Szó-szoros értelemben szöktünk. Egy bérelt Skodával amit Bátyó de Perth vezetett. Ausztrál útlevele birtokában, a kutyát nem érdekelte merre megy. Az anyósülésen Gyuri öcsém, a hátsón Norbi öcsém és jómagam, az ülések közt keresztben, pléddel letakarva, lábainkat rajta nyugtatva anyukám feküdt.

Egy-két mosoly, egy-két bankjegy a határon és meg is érkeztünk. A terv eddigi részét teljesítettük, kérelmeztük az asylt. Bátyó de Perth visszament Ausztráliába, megígérve, hogy intézkedik továbbjutásunk érdekében. Ennek reményében teltek a hónapok a különbözõ menekült táborokban. Még az év közepe felé kaptunk lakást a német állam jóvoltából.
Németül nem tudtam, nem is akartam megtanulni.
Meg ismerkedtem az új lakásunk közelében lakó, segítõkész fiatalemberrel, akivel viszont nyelvtudásom hiányában nehézkes volt a kommunikáció. Kézzel-lábbal "beszélgettünk", kártyáztunk, sétálgattunk, várost néztünk, táncoltunk, megfogtuk egymás kezét. Kezdetét vette egy szerelem. Anyu ez idáig nem szólt bele ügyes-bajos fiú-ügyeimbe de ettõl a pillanattól kezdve óvva intett a szerelmem tárgyát képezõ fiatalembertõl.
Nem csupán, azért mert 16 éves voltam ö meg 24, hanem mert iraki származású arab is ráadásul az illetõ.
Kultúra ellentét, felfogáskérdés, származási külömbségek, korkülömbség sorolhatnám még érveit.

Nem tudott meggyõzni az anyu.

Bátyó de Perth nem intézkedett.
Nem érdekelt.
Neki estem, fél év leforgása alatt megtanultam németül. Letettem egy vizsgát, ami olyan mintha elvégeztem volna a német általános iskolát. Felvettek egy kereskedelmi suliba.

Nem végeztem el, ugyanis reggeli hányingereimet követte a növekvõ pocakom.
Anyu megunta Németországot, hazament a két öcsémmel. Nem akart itt hagyni én meg már nem akartam menni.
´91 Januárja volt mikor napvilágot látott pocaknövekedésem oka Krisztián nevû izgága gyermekem személyében. Ezt követõ Júliusban betöltöttem nagykorúságom, 21 napra rá hozzámentem feleségül a fiam apukájához.
Elvégeztem egy menedzserképzõ tanfolyamot és egy pénztárosit is. Elkezdtem dolgozni, mint eladó a Kaufhof Áruházban.
Krisztiánról kiderült, hogy hyperaktív.
Az áruházat meguntam.

Azt követõ állásom a "mesterséges szerelem" szakterületére vezetett. Félre ne értsétek! Nem holmi bordélyházban kezdtem el dolgozni, hanem egy partnerközvetítõ irodának. Nemes feladat volt a még nemesebb cél érdekében. Gondoltam boldoggá tehetem az embereket. Ámornak éreztem magam, aki csak úgy lövöldözgethet nyilával, ami ha célt ér majd szerelmet fakaszt.
Ez az, ami nem egészen így volt ám...
Rá kellett jönnöm, hogy munkaadómat kevésbé érdekelte az, hogy mennyi, már tagnak számolt személyt közvetítek a boldogsághoz, mint az, hogy mennyi új szerzõdést tudok aláíratni új ügyfelekkel, akik befizetik aztán a közvetítési költségeket.
Mégsem nekem való munka volt!
Próbálkoztam aztán, mint biztosítási ügynök, munkám lényege ugyan az volt, mint a partnerközvetítõben:
minél több szerzõdés. Viszont fizettek továbbképzéseket, mieting-eket.
Ez sem volt nekem való munka!
Dolgoztam aztán különbözõ munkakörökben, a piaci eladótól kezdve a kikiáltón keresztül a pizzafutárig, mindent kipróbáltam, 3-4 hónapnál sehol nem maradtam tovább.
Míg csak-csak nem egy hangulatos, régi kis étteremre találtam, ami az egész környéken híres.
Itt kezdtem el felszolgálói pályafutásom. A pincérkedés tetszett.
Akarva-akaratlan ismét teherbe estem. ´98 tavaszán anyukája lehettem egy tündéri Laura nevû kislánynak.
Dolgoztam tovább a hangulatos kis étteremben, ahol idõközben elõléptettek üzletvezetõ helyettessé, ami nem szépít a tényálláson, hogy a mai napig felszolgálok, viszont valamennyivel több így a fizetésem.

Közben Édesanyám komolyan megbetegedett. A diagnózis: méhnyakrák, aminek sajnos áttétei is voltak már. A betegség hosszú, kínzó, hol reményteli, hol ismét reményvesztett volt. Anyu ´99-ben utoljára hunyta le a szemeit. Az öcséimmel együtt így már teljesen árvák lettünk. Idõközben született, akkor még csak 5 és fél éves kishúgunk félárva lett.
Mivel apukája már elõbb elhagyta anyukáját és nem volt fellelhetõ (igaz nem is erõltettük meg magunkat a kereséssel), így a Gyámhatóság kishúgomat családomban helyezte el. Íly módon 3 gyermeket nevelhettem. Életem párjának ezért külön dicséret jár, kishugomnak ugyanis idestova lassan 7 esztendeje már apja helyett apja. Így éldegélek, hát most családommal, dolgozgatunk, ki-ki iskolába jár, jól vagyunk, nyaranta haza járunk Magyarországra.