Szóval elolvastam Breko legújabb blogját, meg Anna hozzászólását az előző blogomhoz, és most jó messzire kerültem a borstól és a kendertől, ami eredetileg gép elé ültetett.
Breko egyszerűen elsodort, és kicsit irigykedve, de sokkal inkább elégedetten gondoltam arra, hogy "megcsinálta"! Elérte, hogy elfogadják, és olvassák az elütéseivel együtt. Képes volt olyasmiről és úgy írni, hogy az elütései már nemcsak lényegtelenekké válnak a mondanivaló mellett, hanem mintegy védjegyként, szinte simogatják az olvasót, hogy jó helyen jár - eredeti Brekot olvashat.
Szóval, Breko! Ezúton is gratulálok! :)

Ami Anna hozzászólását illeti.
(úgyis el akartam mondani)
Mondhatnám azt is: hogy nem is értem, de sajnos értem, úgyhogy mégsem mondhatom.
Ez az én történetem, az meg egy másik történet.
Nem ismerem azt a másik történetet, és a sajátom sem ért még véget, úgyhogy nehéz lenne nyilatkozni arról, hogy mi helyes és mi nem, de igazából nem is hiszem, hogy létezik "az egyetlen helyes megoldás", amely az adott élethelyzetben az "egyetlen helyes lehetőséget" determinálja.

Abban a másik történetben talán nem volt helyes "vallani". Nálunk, úgy tűnik: átszakította azt a gátat, ami a tovább haladást megakadályozta.
Persze utólag -főleg, mikor valami rosszul sül el - olyan jól hangzik, hogy "jobb lett volna, ha..." Hát, persze! Jobb lett volna, ha el sem jutunk odáig, hogy a probléma felmerül...
Csakhogy felmerült!
Jobb lett volna, ha meg sem történik...
Csakhogy megtörtént, és igazából fogalmunk sincs arról, hogy mi lett volna, ha...
Talán, ha nincs ez a szerelem, akkor már én sem vagyok. Talán feladtam volna... Talán csak erőtlenül vergődnék egy kapcsolatban, amiben csapdában érezném magam. Persze az is lehet, hogy elmúlt volna az erőtlenség, és valamilyen módon regenerálódott volna az összetartozás érzése... Ki tudja?
A magam részéről azonban biztosan tudom, hogy nem azért mondtam el, hogy könnyítsek a lelkemen, vagy átpasszoljam a döntés felelősségét. Úgy éreztem, hogy eljutottam egy olyan pontig, ahonnan nem tudok egyedül tovább lépni.
Sokáig azt hittem, vissza kell találnom. Ma már tudom: nem lehet visszatalálni. Idővel változunk. Nemcsak én, hanem a másik is.
Elengedtük egymást, és nem figyeltünk egymásra. Idegenek lettünk egymás mellett.
Most újra ismerkedünk, újra tanulunk szeretni, beszélgetni, érteni...
Persze egy ilyen vallomással újabb sebek keletkeznek, és újabb fájdalmak születnek. De újabb tanulságok is, és újabb kötések is.
Fájdalomban születik minden. Miért akarunk mégis fájdalom nélkül élni? És miért a fájdalom lesz az elsődleges szempont, ha valami történik velünk?

Holnap fogsebészeti műtéte lesz Blankának.
Jó lenne megóvni a fájdalomtól, de az a hülye jobb egyes egyszerűen nem akar kibújni. Egy éve várunk rá, fogszabályzóval tartják neki a helyet, nehogy összecsússzanak az üres helyen a kinőtt fogak. Várhatnánk még rá, előbb-utóbb úgyis ki kell bújjon. Egy évvel ezelőtt is megejthették volna ezt a beavatkozást, akkor már rég kinőtt volna az a fránya jobb egyes.
De most csak arról dönthetünk, hogy várunk-e még, vagy holnap felvágják az ínyjét.
Úgy döntöttünk nem várunk tovább.
Ha esetleg begyulladna a seb, és a gyerek nyüszítve borul az ölembe, akkor majd persze verhetem a fejem a falba, hogy miért is nem vártunk tovább.
Most kell dönteni, utána már csak a következményekkel lehet szembenézni.

Baromi jól hangzik, hogy nem kell hűtlenkedni, és akkor nincs baj. Hát, persze! A hűtlenségig is nehéz út vezet. Az is hozzátartozik a történethez!
Anna azt írta, hogy az a másik nő boldog volt, amíg nem tudta meg az "igazat". Szóval a nő boldog volt, mert nem tudta, hogy a férje mást szeretett. Tehát a boldogság forrása, ha nem ismerjük a másikat. Mindegy, hogy a másik mit érez, mit él át, mit gondol, csak nekünk ne fájjon.
Őszinteség és hazugság. Bűn és bűnhődés. Minden erre van kiélezve. Pedig egy kapcsolathoz két ember kell. Hogyan lehet boldog az egyik, ha a másikban akkora a hiány, hogy még a bűntől sem retten vissza? Persze mindig a megcsalt fél az áldozat, mert övé a bűntelenség. Biztos, hogy bűntelen az, aki mellett a másik bolodogtalanná válik? Hát nem az a szeretet, hogy azt kell adnom, amire a másiknak szüksége van? Vajon, aki hűséges marad, nem azért marad-e hűséges, mert őt boldoggá tette a másik szeretete? És ha nem azért maradt az, akkor miért? Megszokásból? Vagy mert azt hitte, hogy... Hinni, ahelyett, hogy tudni valamit... Na, igen.

Hétvégén a barátainknál voltunk. Szóba került a net és a gyereknevelés kapcsolata. Az egyik anyuka kifejtette, hogy ő bizony elolvassa a gyereke leveleit, mert neki, mint szülőnek, joga van ellenőrizni a gyerekét.
Persze, én szóhoz sem jutottam a meglepetéstől. Különösen az döbbentett meg, hogy milyen remek ideológiát talált a kedves szülő, hogy turkáljon a gyermeke életében.
Igaz, ami igaz: számtalan veszély rejtőzik az internetes kommunikációban. A magam részéről már követni sem bírom ezeket az újabb "csatornákat". Itt van az iwiw, és az msn, és még mittudomén micsoda. Nekem már nincs rá szükségem, de a gyerekeim előszeretettel használják az újabb és újabb kommunikációs lehetőségeket.

El is tilthatnám a gyerekeimet a géptől, de hát haladni kell a korral. A net éppenolyan kommunikációs csatorna lett, mint a mobiltelefon. A kommunikáció pedig az ember alapvető szükséglete.
"Tiltással nevelve hazugságra tanítasz!" -hallottam a minap.
Szóval a tiltás nem az igazi.
Sok beszélgetés, sok együtt töltött idő, kevés virtualitás.
Egyszerű a képlet.
Na, de kinek van ideje sokat beszélgetni? És ha még idő lenne is, de kinek van kedve? Hiszen beszélgetni csak azzal lehet, aki képes a másikra odafigyelni, képes a másikat megérteni, elfogadni... Ehj! A szülő is csak ember! Dolgozik, igyekszik megfelelni a mindennapok elvárásainak, miközben belefásul a magányba. Egyszerűbb hagyni, hogy leüljön a gép elé a kölyök, aztán leellenőrizni, hogy kivel beszélgetett.
Íme a kiváló szülő ismérve a XXI. században.

"Halászni taníts, ne halat adj!" -szól a régi mondás. De hogyan taníthatna halászni, aki maga is fagyasztva veszi a halat a hipermarketben?

ps: ezek után a bors és a kender legközelebbre maradt:)