Valamikor réges régen - az emlékezet is megpihen míg addig visszatér - íródott egy iromány. "Vadhajtás" címen húzta meg magát a szg.-em memóriájának egy belső kis fiókjában.
Kicsit újra beleolvastam. Nem rossz, mondom nem rossz, mondom ezt én a szerző elfogulatlanul. No, azt nem mondtam, hogy jó. Azt ítélje meg aki kedvet kap rá, hogy elolvassa kis, könnyen fogyasztható fejezeteit.
Nincs mélyen szántás, most le az ekével. Ez laza, könnyű puding :)

A történet nem pusztán a képzelet szülötte, ha valaki véletlenül magára ismer, annak oka van.

(A fele sem igaz…)

Anyu, mitől olyan kék az ég? Nem tudom. És mi van a kék mögött? A fekete.
Az nem lehet…

½.

   Hajnali négy harminckor hatalmasat rúgtam az ágyam mellett álló üvegasztalom sarkába. Ettől végre felébredtem. Az ébresztőóra erőszakosan és hamisan visította a La Marseillaise-t, már merült az elem. A szörnyű digitdallam be is épült abba az értelmetlen montázsba, amit ma hajnalban épp álmodnom sikerült, így szinte megváltásként ért a fájdalmas ébredés. Anyám táskás tekintete fogadott az ébrenlétben, várakozón az ajtómban, hátha be kell segítenie a hajnali tusámba, hogy alhasson végre tovább. Szerinte a felhúzós csehszlovák vekkerem ennél messze jobb volt, még akkor is, ha rajtam kívül az egész három emeletes ház egységben arra ébredt.
Negyven percre minimum szükségem volt, hogy a zuhany alól kitámolyogva, kávé közben halvány sminket fellehelve magamra megpróbáljak arcot formálni abból a pogácsából, ami a tükörből nézett vissza rám. Szomorú csókot leheltem a párnámra, majd bokáig érő fekete ballonomban kiléptem a fekete éjszakába, hogy az üzletbe beérve hattól kilencig becsiszoljam azt a tizenöt darab ordenáré fröccsöntött tébétámogatott szemüveget, amit tegnap a zárás előtti percekben ömlesztettek elém. Esztergomban rajtunk kívül még két látszerész üzlet is van, ami már nagy konkurenciának számít, így mi is felmatricáztuk házi dizájnnal a kirakatüvegre, hogy szemüveg azonnal. Igaz, ehhez nálunk semmilyen feltétel nem adott, de a főnököm szerint ez már nem az ő baja. Nem is az övé, mint ahogy ez a mai hajnalom sem az, annak minden bánatával. Becsomagoltam magam a Suzukiba, és két orrfújás között hálát adtam, hogy most fűtenem kell, ugyanis az autó azon kívül, hogy gurul, csak azt tud. A legalapabb felszereltség ami létezik, egy jó nepper azt mondaná rá, hogy lárva. Én szeretem a lárvát, ezen a reggelen is csak ő lehelt rám útközben némi melegséget.
Az üzletkulcsokat otthon hagytam, aminek felismerése, akkor lepett meg amikor nagy bravúrral pont az üzlettel szembe sikerült leparkolnom.
Rémült matatásomat az ablaküvegen halk kopogás zavarta meg, két rendőr feszített mellettem vagányul, egyenkék baseballsapkában. A következő hosszú öt percben kiderült, hogy ott nem lehet parkolni, és sem a saját személyazonosságomat, sem a gépjárművemet nem tudom igazolni, büntetést sem tudok fizetni, mert pénz sincs nálam, és halmozott szabálysértést követtem el ezen a szomorkás ködös reggelen. Ezt a morcosabbik, sültje alól hivatalos beszámolóban adta tudtomra, közben nyomatékosan a mutatóujjával folyamatosan felém bökött.
- Nézze kedves uram, rendőrúr – így én – nem vagyok én egy csibész, higgye el, és nem úgy indult a mai napom, hogy ébredés után eldöntöttem, hogy ma halmozni fogok, már éhgyomorra. Tudja, ez most nem az én reggelem.
-  Kénytelenek leszünk bevinni az őrsre. – próbálkozott még a morcos.
Megadtam magam.
- Vigyenek, ahova akarnak. És kávét is kérek.
Erre ezek ketten rám se néztek, meg egymásra se, mindhárman szétnéztünk valamerre egy darabig, majd elmentek. Tartása volt a két megengedő rendőrnek, magasra szegett fejjel, lassú, kimért léptekkel hagyták el a tettem helyszínét. Én pedig sírva fakadtam. Halvány sminkem sehol, maszatos képpel, könnyes szemekkel tapogatóztam a kora reggeli szelíd forgalomban, aztán mikor az autóban már derékig ért a sós könnylé, átsiklott rajtam a felismerés, hogy most tényleg rendesen kivagyok. Lopva, néha fel -felnéztem, az eget kerestem ott fent, de az ég ezen a reggelen nem volt sehol.