2. /Elvira néni/

Másodpercnyi pontossággal, pontban kilenckor belépett Elvira néni, az üzlet másik felének bérlője. Kisvállalkozásunk tőkeerőssége leginkább ott érhető tetten, hogy az üzlethelységet együtt béreljük egy bébiruha árussal. Én szemüvegeket készítek az egyik sarokban, a másikban Elvira néni rugdalódzókat árul fülsiketítő zajban. Ettől függetlenül jóba vagyunk, sőt Elvira néni egyre inkább azon van, hogy megoldja az életemet, mint mondja őnála ez ösztön.
Ma reggel is gondfüggönyözte homlokkal érkezett, az üvegcsiszoló sikítására egy árva megjegyzést sem tett, pedig ezt eddig még egyszer sem mulasztotta el. Elvira néni örök témája a szerelem, Bronte és Austen könyveken táplált lelke folyton az érzelmek viharában érzi jól magát. Mikor megismertük egymást, bennem azonnal egy majd a szeme előtt kibontakozó szerelmes regény hősnőjét látta meg, és gyorsan el is gondolta, ahogy majd velem együtt végre megél egy valódi nagy románcot. Ennek azonban már majd egy éve, és romantikából eddig csak csalódást okoztam neki.
Már dél volt, mikor kibökte végre.
- Egy ilyen gyönyörű nő mint te, hogy lehet férfi nélkül?! Sorba kellene hogy álljanak egy pillantásodért!
- Amint látjuk Elvira néni, nem teszik. –nyögtem egy elöregedett műanyagkerettel való birkózásom közben, de azért elképzeltem, ahogy hosszú kígyózó sor tekeredik át a városon, és mind arra várnak, hogy rájuk vessem a szép tekintetem, amit jelen pillanatban olyan karikák vettek körül, mintha sötét keretes szemüveget viselnék. A gyönyörű nő miatt ezen a reggelen nem kezdtem el vitatkozni, gondoltam beépítem szépen az önbizalmamba. Aztán ez tízpercnyi lankadatlan koncentrációval sem sikerült, huzamosabb ideig meg nem bírok koncentrálni egyvalamire, úgyhogy feladtam, de nem vitáztam. Helyette olyasmit kezdtem el magyarázni az üvöltő szelektől tépázott aranylelkű Elvira néninek, hogy nekem valószínű szerencsétlen az egyéniségem, így pedig akaratlanul is elijesztek magamtól minden férfit.
- A te egyéniségeddel Angéla nincs semmi baj. Neked tartásod van.
Kora reggel óta egyértelmű számomra, hogy ez, ma, nem az én napom, jobban teszem, ha hallgatok, ebből adódóan átmentem inkább a szomszédba két adag krémfagyiért, amivel remélhetőleg Elvira néni figyelmét is elterelem a magánéletem rejtelmeiről, amúgy meg úgy éreztem nekem sem árt egy adag habos boldogsághormon.
Teljesen úgy éreztem, hogy most nagyon rossz nekem. Teljesen megsajnáltam magam. Az öt gombóc fagyi sem segített. Tré az egész.

Aztán zárás előtt fél órával Elvira néni elviharzott, meg kellett kapaszkodjak a pultomba, hogy ki ne vigyen magával a lendület. Ajtó becsukódott, minden a helyére szépen visszaszállt.
Ilyen még nem volt, a leghuncutabb szemű öreghölgy kilenckor nyit, hatkor zár, és mindenben olyan pontos, mint egy svájci időmérő.
Hatra meg is jelent újra, sokat vesztve előző lendületéből, már csak ide-oda libegett, tett és vett, mígnem anyai szeretettel az arcán a pultomra ejtette egy Internetes társkereső szórólapját. Azonnal tudtam mit akar.
- Senki nem fog tudni róla, csak te, meg én. Mindent álnéven csinálunk.- mondta alig hallhatón, de roppant tárgyilagosan.
- Elvira néni drága. Én nem adok fel hirdetést, tessék elhinni nekem, ennyire azért nem rossz a helyzet. Vagy igen? – éreztem, gyengülök.
- Nem olyan rossz kislányom, csak most szépen kezünkbe vesszük a dolgokat.
Ekkor muszáj volt emlékeztetnem a romantika foglyát arra a nem is olyan régi esetre amikor mi egyszer már a kezünkbe vettük a dolgokat, és akkor szervezte be nekem egy rokonának azt a fáradt, magányos lelkű kollegáját, aki - mint mondta - egy kicsit idősebb nálam. Úgymond érett ember.
- Apámnál három évvel volt öregebb…
- Apád nagyon fiatal.
- …

Fogtam a szórólapot és eltettem. Őszinte hálát éreztem, hogy Elvira néni ma már nem szólalt meg. Csak szemével pillogott felém.
Körülbelül három másodperc alatt telepedett rám egy olyan fáradtság, amihez hasonlót csak akkor éreztem, amikor egyszer kipróbáltam meddig bírom alvás nélkül, és három hosszú nap múlva elájultam.
Valahogy aztán csak azt vettem észre, hogy otthon vagyok. Meggyőződésem, ez csak úgy történhetett, hogy az autó ismeri az utat hazáig.