Hozzákezdtem már egyszer (és hagyományos módon százegyszer) naplót írni. Egy idő után mindig elakadtam, és ha nem is voltam lusta folytatni (előfordult, hogy az voltam), valahogy mindig kifulladtam, elfogyott a mondanivalóm, hamisnak, mesterkéltnek éreztem, ezért abbahagytam. Szent esküvésem, hogy ezt a mostanit nem fogom.

 Ahogy mások blogjaiba beleolvastam, úgy láttam, hogy ez egy új műfaj, nem a hagyományos értelemben vett napló, nem is önéletírás, nem is szofisztika, nem is tudomány, nem is szépirodalom, hanem mindezeknek nagyon szabadon értelmezett szintézise. Nem elég ezügyben logikusan gondolkodnunk tehát: blogikusnak kell lennünk.

 Magamról eddig keveset írtam, élve a netezés egyik kényelmes előnyével, a netező szándékának megfelelő mértékű inkognitóval. Hogy mennyire szükséges ez, ma már magam sem tudom, talán pont úgy van jól, ahogy csináljuk. 
 (A húgom mesélte: egy ízben arról beszélt munkatársainak, hogy inkognitóban fog egy rendezvényen résztvenni, egyben kikérte erről barátainak véleményét. "Hát menj inkognitóban, csak meg ne fázz..." mondta a főnöke.)

Szóval itt el-elmondok majd olyan dolgokat, melyek velem kapcsolatosak, de reményeim szerint mások számára is tanulságosak. 

Életszemléletem talán túlzottan pacifista, idegenkedni szoktam minden felfordulástól. Ez néha torzítja számomra az igazságot, elismerem, de valamit valamiért... Én az egyszeri bíróval értek egyet, aki a peres felek egyikét meghallgatván, azt mondta neki: "úgy látom, magának igaza van". Mire a másik fél tiltakozott, hogy őt még nem hallgatták meg. Meghallgatta hát őt is a bíró, elgondolkozott, s azt mondta: "magának is igaza van". Mire jött a jegyző, hogy: "na de bíró uram, hát az nem lehet, hogy mindkettőnek igaza van, hiszen pereskednek. Az egyik javára kell döntenünk a másikkal szemben. Bíró uram dolga, hogy ezt megtegye". Mire a bíró: "Tudja mit? Magának is igaza van." 

Mára ennyit. Holnap a gyerkkorom tanulságait osztom meg Veletek.