Az élet egyik első kérdése, melyre olykor egész halálunkig nem tudunk válaszolni: ki vagyok én?

Túl az élet delelőjén, még mindig csak fogalmazom a választ.  Az első támpont: ahonnan jöttem.

Alföldi magyar emberek az őseim, bár anyai részről szepesi szászok is szerepelnek. Nagyapám a nyilas időkben - németes hangzású neve miatt - arra kényszerült, hogy bebizonyítsa: nem zsidó, majd jöttek az oroszok, akkor meg azt, hogy nem német.

Hála ezen igyekezetének, a sok összegyűjtött keresztlevélnek, aránylag sokat tudok elődeimről.

Ez a nagyapám - keresztnevén Gyula - tanulni szeretett volna, de szegény volt, önerejéből "csak" a kőművességig és a vasúti pályamesterségig vitte.  Szegény lányt vett feleségül, emiatt a dédanyám kitagadta. Amikor Anyám született és Nagyapa elvitte bemutatni, dédanyám elfordította a fejét, nem akarta látni. Ettől kezdve a család azon részével megszakadt a kapcsolat.

Gyula nagyapámat a vasút a háború alatt Máramarosszigetre és Szinérváraljára vezényelte, ahol találkozott apai nagyapámmal, Jánossal, aki szintén vasutas volt. A két család már a szüleim megismerkedése előtt is több szálon állt kapcsolatban egymással.

Gyula nagyapám - másokkal együtt, persze - felépítette a Zazár folyó vasúti hídját, amit a németek felrobbantottak. Erre Nagyapa - rá nem jellemző módon - berúgott és puszta kézzel akart nekimenni a Wehrmacht egyik alakulatának. Szerencsére jó emberek időben lefogták. Aztán jött az evakuáció, a család hányattatásai több hajdú-bihari községben. Végre aztán letelepedtek Debrecenben.

Anyai nagyanyámat nem ismertem. Nyolc évvel Anyám születése után meghalt egy epeműtét szeptikus szövődményében. Nagyapa feleségül vette a sógornőjét, Anyám nagynénjét: így Anyámat mégiscsak vérrokon nevelhette fel.

Nagyapám házat épített nekünk, ezt a szüleim később sajnos eladták. Értékes könyvtárat gyűjtött, belém is beoltotta az olvasás szeretetét. Másik szenvedélye a kert volt.  Szőlőritkaságokat nevelt, a tőkék katonás rendben sorakoztak egymás mellett fatáblával felcímkézve. Ilyenekre emlékszem, mint "Afus Ali", "Chasselas", "Othello", "Szőlőskertek Királynője", stb. Itt már kicsit bajban vagyok, vettem ugyan egy kertet, szeretek is ott pihenni, de nem értek hozzá és időm se sok van rá. Ha nagyon telítődöm a munkahelyi bajokkal, csak kimegyek oda, hallgatom a csendet, szívom a jó levegőt és érzem, ahogy a vérnyomásom lemegy, a szemhéjam nehezül. Egy óra kert és mintha kicseréltek volna. Sajnos, ez már nem az a kert, melyben felnőttem, de tudom: az ember - a Biblia szerint legalábbis - kertlakó volt, az Édenkertből űzetett ki és odafelé törekszik, oda tart vissza tudatosan vagy tudattalanul. (Szeretek a Bibliával példálózni, de nem vagyok hívő a szó klasszikus értelmében.) 

Apai családom egy Szolnokhoz közeli kisvárosba való. János nagyapám a pályamesteri szolgálat mellett a sportnak is hódolt: vizsgázott játékvezetőként fújta a sípot városa NB-II-es (hajdan NB-III-as) csapatának. Őrzöm a sípjait mindmáig. Egyszer-egyszer magával vitt a meccsre, de én abból semmit sem láttam. Ha rágondolok, ma is érzem az orromig érő magas fű illatát, hallom a békák brekegését a csatorna partján és hallom, ahogyan az óriási 424-es mozdonyok elhúztak a ház előtt. A szolgálati lakás ugyanis a sínek mentén, azoktól csak tízegynehány méterre állt. Amikor Nagymama kiszedte a levest, elfordult, hogy másnak is szedjen: közben elment egy ilyen mozdony, a kis ház úgy beremegett, hogy a leves fele már az asztalon volt. Én és az unokatestvérem meg visongtunk, élveztük a dolgot.

Anyám tanárképző főiskolát végzett, de már asszonyként. Apám közlekedésmérnök lett, és szintén a vasútnál helyezkedett el.

Én egy esős, viharos júniusi délutánon láttam meg a napvilágot egy olyan épületben, melynek közelében élek, dolgozom mind a mai napig.

Innen olvashatják a folytatást azok, akiket nem untattam.