...szóval nagy eső volt, amikor megszülettem. Apám oly izgatott lett a hírre, hogy hazaérvén letörte a házunk kilincsét. Nem azért, mert gyengén lett volna felszerelve, hanem mert Apámnak igen erős keze volt. Azt az erős kezet később én is megéreztem, bárcsak érezném ma is....

  A ház, ahová születtem, amit Gyula nagyapám épített az érkezésem előtt, egy temető közvetlen közelében állott. Különleges temető volt ez, hősök nyugodtak benne. Közepén egy mauzóleumot emeltek annak a Nagysándor József honvédtábornoknak, aki maroknyi seregével védte szülővárosát Paszkievics herceg muszkáival szemben 1849-ben. (Itt sajnos eszembe jut az az élc - bár hangulatilag nem illő - amit a gimiben csináltunk a közismert latin mondásból: "Aquila non captat muscas" azt jelenti, hogy a sas nem fog legyeket. Mi úgy fordítottuk: a sas nem fog muszkákat, azaz oroszokat) Tízszeres túlerő ellen szegény Nagysándornak matematikai esélye sem lehetett. A mauzóleum bejáratánál egy haldokló oroszlán szobra látható. Számomra mindig misztikus volt ez a hely, de sohasem félelmetes. Gyerektársaimmal figyeltük a sírfeliratokat. Voltak ott nemcsak honvédemlékek, hanem zömmel inkább első és második világháborús katonasírok, magyarok, oroszok, németek, a síron a hadijelvények békésen megfértek egymás mellett egy olyan korban, amikor erről még kevésbé lehetett beszélni. A temető oldalát hatalmas jegenyenyár - sor szegélyezte (azóta sajnos kivágták), ami gyermekkorom oly meghatározó látványa lett, hogy szinte csak ott érzem jól magam ma is, ahol égbenyúló nyárfákat láthatok. Mi fiúk, úgy négyen - hatan ott bicikliztünk a temető oldalában, ott vívtam életem első csatáit a nagyapám faragta fakarddal. A temető békéjét nem sértettük, de a környéknek is olyan különös kisugárzása volt...

    Apám, a vasúti mérnök, gyorsan emelkedett a ranglétrán, hamar bérlakáshoz is jutott, így mi hárman elköltöztünk a nagyszüleimtől, de sokáig visszajártam oda, ahol olyan boldog gyermekkorom volt.
Miután Anyám is munkába állt, nekem bölcsődébe kellett volna mennem. Ott egy gyerek elvette a homokozólapátomat, amit én nehezményeztem, és a vitának csak a felnőtti önkény tudott véget vetni. Én erre emlékszem, a szüleim szerint viszont annyira bömböltem, hogy nem lehetett otthagyni. Eredmény (hál'istennek) Irma néni lett, aki nyugdíjasként gyerekekre vigyázott. Rengeteget mesélt a Felvidékről, ahonnan származott, három-négyéves koromra kívülről fújtam az összes horthysta-irredenta rigmust, szüleim nem csekély ijedelmére (hatvanas évek eleje!). Aztán elmúlt ez is, meg templomba se vihetett az Irma néni, pedig nélküle el sem kezdték a misét. Ezzel együtt nagyon kedves jó asszony volt, nem felejtem el, míg élek.

Folyt. köv.