Elég nehezen szánom el ma magam arra, hogy blogot írjak. Pedig valamit mindenképpen szeretnék írni. De nem nagyon találom ma a helyem itt a neten. Pedig egyébként nagyon jól érzem magam a bőrömben. Nem sokára utazunk Párizsba, ami számomra nagy dolog. És a mai napot vásárlással kezdtem egy butikban, ami már régi vágyam volt. Ráadásul a mamámmal együtt vásároltunk, aki eddig csak a turikba járt. Most is elmondta sokszor, hogy itt csupa bóvli van. Be kellett látnom, hogy egy kicsit igaza is van, mivel a megtutibb kis csipkés top több helyen el volt szakadva. Azért mégis úgy érzem, hogy ez egy nagy előrelépés. Már 3 éve próbálok változtatni az életemen, amiről csak az tudja, aki már próbálta, hogy bizony nem könnyű dolog. Sokszor érzem magam teljesen elkeseredettnek, hogy nincs remény, nincs jövő, és az évek egyre telnek. Elolvastam rengeteg önfejlesztő könyvet, ezeket hiszem is, meg nem is. Foglalkozom feng-shuival, rendszeresen meditálok, és jógázom, meg mandalát rajzolok. Mindig úgy érzem, mintha rengeteg réteg föld lenne rajtam, ami alá huszonévesen eltemettem magam. Már sok réteget leszedtem, de még mindig rengeteg van.
Sokat segített mindebben A. S. Neill: Summerhill című könyve, mivel gyerekkori álmom, hogy egyszer alapítok egy iskolát, ahol minden másképp lesz. Én ezt nem találtam nevetségesnek vagy lehetetlennek. Tanárnak készültem, és papíron angol-töri tanár vagyok. De az egyetem volt csak az igazi eltemetkezés, szellemileg és lelkileg egyaránt. Azt hiszem soha nem kezdtem volna el dolgozni a régi álmokon, és az életemen, ha nem megyek el egy szakmai tanfolyamra, ahova a cég iskolázott be. Ott huszan voltunk lányok, és végre igaz barátokra találtam. Olyasmit tanultam meg a szeretetről, amit addig nem is sejtettem. Mindent nekik köszönhetek:)