Élénk gyerek voltam, de nem hiperaktív. Nem is tudom, mi is ez a divat mostanában. Én olvastam és olvastam, sokszor nem is tehettem mást, mert elég beteges gyerek voltam, volt olyan nyár, amikor egy hetet nem tölthettem "szabadlábon", hurcoltak kórházról kórházra. Kész szerencse, hogy szülővárosom bővelkedett az ilyen helyekben, nem kellett messze menni.
 Egy ízben, ha jól emlékszem, a Gyermekklinika valamelyik ágyát nyomtam, s a szobatársak között meglehetős összhang alakult ki a minket szurkáló és egyéb tortúráknak is alávető fehérköpenyesekkel szemben, gonosz cselt eszeltünk ki a  nővérek megijesztésére. Egyetlen játékunk volt, amit az Intézmény biztosított: műanyag kuglibabák. Ezek nem törtek el, nem lopta el senki őket. Az ágy végénél fémből készült lázlaptartók voltak felfüggesztve, ezek pedig rémesen tudtak csörömpölni. Amikor valamelyik nővér az ajtóhoz közeledett, egyetlen pisszenésre mindenki elhallgatott, a paplan alá bújt. Ez gyanús lehetett, mert addig ilyet semmi módon nem sikerült elérni. A nővérke belépett mondjuk egy tálcányi gyógyszerrel meg lázmérővel, amit mindjárt el is ejtett a lázlaptartóhoz vágott kuglibabák keltette éktelen csörömpöléstől megijedve. 
  Mindebből nem lett ügy, csak a kuglibabáknak veszett nyoma másnapra. Ma már szégyellem is a dolgot, annál is inkább, mert a  nővérek voltak a legjobb haverok, velük lehetett a legjobbakat játszani. Később pedig ők tanítottak a legtöbbre: emberségre.

 Tizennyolc évvel később megkerestem az egykori kórtermemet. Nem biztos, hogy azt találtam meg, de úgy véltem, hogy az volt az. Egy félszemű kisfiú ücsörgött ott a hálós ágyában egyedül.
Kezet nyújtottam neki: kicsit elbizonytalanodott, majd boldogan csapott bele.

Folyt. köv.