A kórházi élményeim életreszólóak voltak, de nem akarom tovább taglalni őket. Egy adalék csupán: írói munkásságom is egy kórházban kezdődött. Ezúttal nem otthon, hanem Pesten kezeltek, már nem is tudom, mi ellen. Apám három-négynaponta tudott jönni látogatni. Rettenetesen féltem a sokféle szurkálástól. Apám, hogy vigasztaljon, azt mondta, hogy több szuri már nem lesz, ő megbeszélte a főorvossal. Megnyugodtam. Erre másnap reggel újabb vérvétel. Bömböltem, természetesen, majd tollat, papírt kértem (ezen meglepődtek, ötéves voltam) és dülöngélő nagybetűkkel közöltem Apámmal, hogy nem volt igaza. Akadt egy nővérke, aki feladta a levelet. Ezt a borítékot hónapokkal később találta meg Apám, a bejárati ajtóra szegezett levélszekrényben (ezt nem használtuk, az ismerős postások mindig a lépcsőháziba dobták a leveleket). Eltette és évekig őrizgette.

     Sok-sok évvel később Peti fiam, ugyancsak ötévesen egy alkalommal megsokallta a társaságunkat, bevonult a szobájába, s hogy egyedülléti óhajának nyomatékot adjon, nagy kriksz-kraksz betűkkel kiírta, hogy "zárórás vagyok". Na én meg ezt a papírt tettem el, be is van keretezve.

    Az iskolában mintagyerek voltam, de ez nem volt nehéz: nagyon jó tanárokat kaptam, akikre jó szívvel emlékszem.

Folyt. köv.