6. /A legjobb barátom/

Szingli vagyok. Azt hiszem. Annyi szingli témát olvastam a napokban, hogy rám szakadt a felismerés – kissé megtántorodtam, te jó ég, én is az vagyok. Egy szingli. Sokat dolgozom, maradék időmben tanulok, az elmúlt egy évben nem jártam senkivel, utolsó kapcsolatom is csak alig három szomorú hónapig tartott, ami maga volt a borzalom, most meg a szüleimnél lakom. És folyton szerelmes vagyok és folyton egyvalakibe. Ő a legjobb barátom. Azt hiszem.
Több mint nyolc éve költöztem el először otthonról, aztán még kétszer. Legutóbb másfél éve, de pár hónapja újra az a szoba a szobám, amibe tudom, hogy egykor hol állt egy babaház, hova volt letámasztva egy pár görkorcsolya, hol volt az íróasztal, amit aztán lecserélt egy fésülködő asztal, melynek ovális tükrében mai napig szívesen szemezek magammal. Fiúval még sosem éltem együtt, mindháromszor valamelyik barátnőm albérletébe cuccoltam magam. Két alkalommal vetett véget férfi az önálló életemnek, a férfi mindkétszer a barátnőmé volt, így én lettem a kis szűkös albérletekben az a harmadik személy, aki idomult a felállt új helyzethez, és észrevétlen lelépett. Harmadik esetben hárman laktunk együtt lányok, mindhárman pörögtünk a hátunkon egész héten, úgy hogy hétvégére a létezésre alig maradt erőnk, takarításra, mosásra, főzésre semmi. A hűtőt már ki se nyitottuk, tudtuk, hogy tök üres. Először csak a szennyest kezdtem el hazahordani, mondván az automatában mégiscsak gyorsabb mint kézzel sikálni, csavarni azt a halom rongyot ami egy hét alatt összegyűlt. Aztán csak azt vettem észre, hogy jó anyám ki is vasalgatja nekem a kis blúzaimat. Később már enni is hazajártam, olyan leírhatatlanul cirógatta a lelkem az a jó kis meleg leves, amiből a harmadszori szedés után határozottan újra úgy érezzem, hogy élni szép.
Végül itthon maradtam, ha már én nem gondoskodhatok senkiről, muszáj, hogy rólam gondoskodjanak, ha azt vesszük egyedül még fölébredni sem vagyok képes.
Amúgy az otthonunk nem a béke szigete, fáradtan élünk egymás mellett, egymás nélkül.
A lakás hatvanöt négyzetméter, most hárman lakunk benne. Ez a hatvanöt kicsi is, meg nagy is nekünk. Kicsi, mert nem tudunk annyira elszigetelődni egymástól, mint amennyire szeretnénk. Nagy, mert így pont jut mindhármunknak egy-egy szoba, aminek ajtaját magunkra zárva majd megesz minket a magány.

A második albérletes periódusban ismertem meg Lovas Zoltánt. Vele esett szerelembe a barátnőm, aki miatt aztán diszkréten leléptem. Hát igen, mint mondták első látásra egymásba szerettek, meg én is. Így voltunk mi hárman szerelmesek. Ők egymásba, meg  én is a Lovasba. A sráchoz azonnal pikírt lettem és kibírhatatlan, hogy le ne bukjak, aztán úgy volt, hogy elfelejtem a dolgot, de ez máig várat magára.
.
A szerelmük nem tartott sokáig, pár hónap múlva szakítottak. Hmm. Én meg buzgón felvételiztem a jogra, mert a Lovas is jogra jár.  Felvettek, elsőre, ezt máig nem értem, de a lényeg, hogy mindketten ugyanott tanulunk, ő fölöttem jár, így bármilyen kérdésemmel megkereshetem. És meg is keresem.. Először csak nagy ritkán véletlenül futottunk össze az egyetemen, aztán egyre gyakrabban, aztán már nem is csak véletlenül, míg mára szinte egymás bizalmasaivá váltunk. A magánéletében átélt válságain kifejezetten velem szeret merengeni, minden nő talány… Én megértőn bólogatok, és halkan, észrevétlen tipródom. Így vagyunk mi. Legutóbbi találkozásunk alkalmával, pontosan nyolc napja és tizenkét órája, azonban egészen közel kerültünk egymáshoz, olyan közel hajolt, hogy csaknem összeért az orrunk. A szívverésem ütemesen mozgatta a blúzomat, és akkor azt mondta, hogy úgy érzi én vagyok a legjobb barátja.  Hogy én ennek mennyire örülök…