7. /Baba/

Patti a fölöttünk lévő lakásban lakik, az öccsével, és annak barátnőjével. Szobája pont az én szobám fölött van. Hallom amikor hazajön, ő is hallja amikor én megjövök, a partvissal kettőt kopog amikor azt kéri üljek a zongorám mellé, és szórakoztassam kicsit, majd százat, ha nem azt kapta amire vágyott. Így élünk mi a Pattival, gyakran lejön hozzám, ilyenkor vele élek társasági életet. Patti egy erősen szélsőséges természet, általában vagy magánkívül röhög, vagy szívtépően bőg. Nem jellemző rá a köztes, azaz a normális állapot.
 Szélsőséges természete, és végtelen egyszerűsége miatt apámnak ideköltözésük óta komoly fenntartásai vannak a szomszédlánnyal, ő ugyanis egy kissé merev, kimért ember, olyan értelmiségi. Olyan Ostor. Na, ez az értelmiség azért neki sem jött nagyon magától, apámról egy képet tudtam magamban megőrizni gyerekkoromból, ami úgy fest, hogy egy nagyobbacska kanapén hanyatt fekve, vaskos tankönyvvel a mellkasán, mint nehezékkel – talán, hogy az ágyról le ne essen – békésen, kisimult vonásokkal alszik. Apám így tanult, nap mint nap, hosszú éveken át. De diplomához jutott, bár anyám szerint ezt csak az egyetemeken – mert több volt belőle – töltött hosszú évekért kapta a kitartásáért jutalomba. Az értelmiségieknek tehát kínos, ha az egyszerű de nagyszerű szomszédlány, röhögő görcsben fetreng az ajtójuk küszöbén. Pedig ez az utóbbi időben egyre gyakrabban fordul elő. Patti szinte már naponta lelátogat hozzám, beszélünk erről, arról- amiről éppen kedve van, néha hoz magával egy szelet kenyeret, hogy zsírozzam má’ meg neki, mert az anyja minden élelmiszert lelakatolt az ágyneműtartóba (?), ilyenkor kap zsírt, szalámit vagy lekvárt, amit kér, jól kibőgi magát, amibe mindent belead, olyan átéléssel, hogy fél könnycsepp ne maradjon benne kisíratlanul, majd hazaindul. Előtte azonban roppant találékonyan valamin minden alkalommal őrült röhögő görcsöt kap, általában a bejárati ajtónk átlépésekor. Ennek miértje sokáig rejtély volt számomra, de egyre inkább arra a meggyőződésre jutok, hogy Patti gyermeki lelke a lépcsőházunk professzionális akusztikáját élvezi, ugyanis amit ott mondunk, az olyan, mintha mikrofonba mondanánk. Ilyen módon hallgatja ő saját maga is azt a gátlástalan, amúgy megbotránkoztató vad röhögést amire egyéni adottságaiból adódóan bármikor képes.
Ma este is meglátogatott, hogy Zsoltinak, az öccsének itt van a barátnője, akinek sürgősen be kell dauerolnom a haját. Azt, hogy nem vagyok fodrász, azonnal meg is beszéltük, de ez még nem tántorította el attól az elhatározásától, hogy erre a célra engem választott.
-Be kéne dajerólni, aztán ennyi. – szögezte le.
Heverő apámra tévedt a tekintetem, akinek jelentőségteljesen éppen a homloka közepén ült a jobb szemöldöke, majd felállt, és mielőtt nyomatékosan becsukta a szobája ajtaját, annyit szólt ki, hogy úgy mondják kellene, és nem kéne. Pattinak ez elegendő ingerrel szolgált, hogy a röhögő rohamát aktiválja, innentől kezdve nehezen bírtam vele.
Zsolti barátnője titokzatos mosollyal az arcán a konyha közepén ült, nyaktól lefelé valami ronda függönnyel letakarva, ölében csavarókkal teli doboz. Így előkészülve a házi dauerra engem várt.
-Örülök, hogy végre találkozunk - mondta búgva- Baba vagyok.
Azt, hogy végre, őrült titokzatosan búgta, ettől meg rögtön előkandikált belőlem a folyton elnyomott kis paranoiám, hogy engem mindenki ismer, figyel és amúgy titkokba burkolt kis életemről én tudok a legkevesebbet. Gyanakodva figyeltem.
Babának hatalmas zöld szemei vannak, és a kelleténél jóval több sminkkel igen közönségesre rajzolt arca. Úgy néz a szemeivel, mint valami végzet asszonya. Jóval idősebb Zsoltinál, Pattinál és valamivel nálam is.
 Szakértő szemekkel megvizsgáltam a szóban forgó hajat, és úgy kezdtem neki a csavargatásnak, mint aki minden szabad délutánján ezt teszi. Egészen megrendültem az önbizalmamtól. Baba közben elmesélte az életét.
- Alapjába véve nem hiszek az életbölcsességben, az ősz fejekben, a jóságosságot is rühelem, gyakran szemétnek kell lenni.- jutott el harmincnégy évének tapasztalataiból nyert tömör konklúziójára. Erre magam is befejeztem életem első dauerját, Baba úgy ült előttem, mint maga Kóbor János. Nem állt jól neki, sőt, de ő maga roppant elégedett volt, így én is kedvesen hallgattam.

Szombat hajnalban tíz óra tizenötkor kopogtatás vert ki az ágyamból. Odakacsáztam magam az ajtóhoz, jól nevelten meg kérdeztem ki az.
- Csak én. – jött a tömör válasz.
Akkor jól van, gondoltam, és azon merengtem, hogy most húzzak el szó nélkül fürödni, vagy tépjem fel az ajtót, és mutassam meg az idegennek, milyen kis tündéri látvány vagyok így az ágyból frissen kimászva.
Megmutattam. Baba állt ott mint Greta Garbo, csak a hosszú cigaretta hiányzott a szájából. Gondolta megnéz engem, tegnap este óta csak rám gondol.
Leültünk egy kávéval beszélgetni, illetve többnyire inkább csak ő beszélt. Ez annak a rossz szokásomnak is köszönhető, hogy ha beszélgetni kezdek valakivel ,kezdetben sokkal jobban érdekel az ember, a mozdulatai, az arcmimikája, a fogai, a pislogása, meg minden ami látható belőle, mint az amit éppen mond. Ez olyan régi dolog nálam, hogy mára mesteri módon leplezem, oly módon, hogy ilyenkor először is roppant érdeklődő szemekkel nézek, rendszerint bólogatok, gyakran mondok olyanokat, hogy hát igen, meg értem, esetleg nahát, ha a beszéd dallamából úgy érzem, most a megrökönyödésnél tartunk éppen. Közben meg majd szétnézem az embert, minden érdekel rajta, sőt egészen apró, meghökkentő részleteket fedezek fel ilyenkor. Azt hiszem egyszer sem buktam még le.
 Két éve azonban, egy vizsgámon majdnem megbuktam emiatt, ugyanis a vizsgáztató tanárom hosszas monológja alatt felfedeztem, hogy két egymástól független sorban nő a szempillája, amitől úgy néz ki mintha műszempillát hordana, és mivel férfi emberről volt szó, ez annyira lekötött, hogy már majdnem azt sem tudtam, milyen tárgyból vizsgázom éppen.
 Most Babát néztem már több órája, úgy tűnt végtelen számú gondolat kavarog frissen göndörített platinaszőke fejében, amelyeket még ma kivétel nélkül meg akart osztani velem.
Baba nekem egy komplett tanulmánynak is megfelelt, ahogy csillogó-villogó szemekkel egy fotelben összegömbölyödve ült és beszélt, figyelt, jól érezte magát, közben meg annyira megelevenedett az arca, hogy az eredeti vonásai szinte teljesen átütöttek a szörnyű sminkjén.
Azt mondta, most egy iskolában dolgozik hat órában, mint iskolatitkár, ettől persze semmi pénze, állást váltani viszont semmi kedve. Zsoltit nagyon szereti, ő egy igazán szeretni való kissrác – mint mondta – de tudja hogy nem fogja tudni sokáig felvállalni a majd tíz évnyi korkülönbségüket, ezért a jövőképében már most nem találja Zsoltit sehol. Úgy érzi hamar vége lesz, amitől megkönnyebbülést vár, másfelől retteg a magánytól.
Nem kell attól félni, mondtam, úgy meg lehet szokni, mint egy új cipőt. Eleinte fájdalmasan tör, de végül végtelenül kényelmes lesz.
Ez a megállapításom azt hiszem nem nyugtatta meg, csak tűnődve merengett rajta még egy darabig, fészkelődött, közben meg már teljesen elveszett róla a végzetes kisugárzás, egy kislány naiv tekintete ült a méteres hosszúra applikált türkizkék pillák mögött. Ez a fajta átalakulás mindig megragad, ilyenkor szoktam úgy igazán megszeretni az embereket. Így történt ez most Babával is.