Néha, egyetlen nap alatt, több minden történik az emberrel, mint máskor egész évben.
Ez a vasárnap is ilyen. Hajnal három óra húszkor még Németország autópályáján suttogta Nagyonokos a fülembe:
- Anya, ugye ilyenkor születtem?
Most pedig itt vagyunk Brugge-ben, együtt utazhattunk egy transzvesztitával, sátorban aludtunk egy parkolóban, és már ittunk a belgák híres söréből is. Este pedig a foci vb döntő meccsét játsszák a franciák és az olaszok. Ötven kilométerre vagyunk a francia határtól.
- Menjünk át Dunkerque-be! Ha nyernek a franciák óriási ünneplés lesz, ha nem, akkor is. Végül is mindegy, hol alszunk, nem? - nézek Nagyonokosra.
- Nekem mindenhogy jó – öleli át a vállamat a lányom.
- Akkor ezt megbeszéltük! Sétáljunk egyet a városban, aztán irány Dunkerque!
Találunk egy kis utat a parkban, ami levisz a folyó partra. Kis hídon át épp egy kávézó teraszára jutunk. A kávézóból rögtön az óváros egyik hangulatos utcácskáján találjuk magunkat.
- Nézd, anya! Az a szobor ott a háztető sarkán épp olyan, mint amilyen a Notre- Dame –on is volt.
- Jé, tényleg! De jó szemed van! – mondom elismerően, és Nagyonokos már kattogtatja is a fényképezőgépet.
- Nézd! Macibolt! Menjünk be! Lécci, lécci, lécci…
Azt szeretem Nagyonokosban a legjobban, hogy egyik pillanatban képes lenyűgözni a bölcsességével, a másik pillanatban viszont elvarázsol a kamaszos bájával.
Kézzel varrott macik egész sora fogad bennünket az üzletben. Egy kis hét centis maci 75 euróba kerül.
- Hetvenöt euró??? – szörnyülködik Nagyonokos. – Mennyibe kerülne gyufa maci? Még jó hogy elhoztam magammal!
Gyufa macit Nagyonokos varrta saját kezűleg, és egy gyufás dobozban lakik.
- Szerintem hetvenöt eurót Gyufa maciért is simán megadnak. Ha megszorulunk, majd eladjuk.
- Hogyisne! – kap féltőn Nagyonokos a zsákjához. –Gyufa maci nem eladó!
A város szabály szerűen beszippant minket. Átvágunk a Szent János kórház parkján. Minden ház téglával borított, a falakon borostyán fut. Szemben velünk idős pár sétál ráérősen. A bácsi fekete öltönyben, a néni vörös kosztümben. Vörös és fekete. A néni belekarol a bácsiba, és ránk mosolyog.
Vajon máshol is vannak ilyen szép emberek, vagy csak most nyílt ki a szemem?
Észre sem vesszük, hogyan kerültünk a piactérre. A csatornán motoros csónakok úsznak el a hidak alatt, a macskaköves utcán lovas kocsik hintóiban turisták igyekeznek lencsevégre kapni ennek a különös városnak a hangulatát. Az egész olyan, mintha egy filmforgatás díszletei között sétálnánk.
- Csokibolt! – kiált fel örömittasan Nagyonokos! – Csokibolt macibolttal mixelve – Álomország!
Két egész euroért kapunk hat szem csokoládét. Nagylelkűen lemondok az engem illető egyik darabról. Olyan krémes, és olyan tömény, hogy két szem is feledhetetlen élményt jelent számomra.
Lassan hat óra. Ideje lenne indulnunk Dunkerquebe. Szerencsére a városból könnyedén ki lehet jutni gyalogosan is, úgyhogy alig húsz perc múlva már integetünk az országút szélén.
Ám mintha elhagyott volna bennünket a jószerencse. Senki nem akar megállni. Fél nyolc felé kérdőn nézek Nagyonokosra.
- Biztos, hogy el akarunk menni? Fél óra múlva kezdődik a meccs. Ha tíz percen belül nem állnak meg, szerintem hagyjuk a fenébe az egészet.
- Megállnak –feleli dacosan, és kiteszi a kezét.
És valóban. Az autóban fiatal fiú, angolul beszél. Nagyonokos előre ül, zavartan pislog, tetszik neki a fiú. Kicsit összeszorul a szívem. Arról nem volt szó, hogy szerelmes is lehet! Ha szerelmes lesz, akkor már nem akar majd velem stoppolni. Jaj, csak még egy kicsit legyen gyerek!
- I have birthday, today –mondja a fiúnak ártatlanul.
- Really?
Hát persze, hogy really –morgok magamban hátul, mint egy vénasszony. És naná, hogy elvisz minket Dunkerque-ig. Elrabolja Nagyonokos szívét! Segítsééég!
Mire megérkezünk Zidan már berúgja a gólt. A város kihalt, mindenki a tévé előtt ül.
Az első étteremnél kiszállunk. Nagyonokos megköszöni a fuvart, a fiú odaadja neki az email címét.
Kihozzák az étlapot. Tíz euro egy saláta. A napi negyven euroból reggel elköltöttünk 9,10-et, a csomagmegőrzőnél 3,10-et, a két leves és a két sör 15 euro, a csokiboltnál két eurót, az annyi mint 29,20 euro.
- Én csak egy teát kérek, ha akarsz, nyugodtan rendelj egy salátát! – mondja nagyvonalúan Madmoiselle Seventeen.
- Akarok! – nézek rá elszántan. – És én is kérek egy teát is.
- Túl fogjuk lépni a napi limitet – feleli jelentőségteljesen.
- Tudom. Akkor is kérek egy teát és egy salátát – mosolygok rá rendíthetetlenül.
Egy-egy az állás. Minden szem a kivetítőre szegeződik, csak mi vagyunk elfoglalva a salátánkkal. Kérünk még egy tányért, és felezünk. Az olaszok már rég kiegyenlítettek, ha döntetlen marad az állás hosszabbítani kell. Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy lassan kell enni a salátát, mert többet igazán nem rendelhetünk a mai nap folyamán.
Egyre inkább érezni a kétségbeesést.
- Olyan aranyosak! – jegyzi meg együtt érzően Nagyonokos. – Hadd fényképezzem le!
- Nem lehet embereket csak úgy lefényképezni! Nem illik!
- Jó, akkor csak a memoriámban rögzítem a képet –feleli megadóan.
A tizenegyeseknél már elfogyott a salátánk is, és a teánk is. Rendeztük a számlát, de most a pincér is leült a képernyő elé.
A fenébe is! Valahogy benne van a levegőben a bekövetkező vég szomorúsága. És igen! A harmadik rúgásnál a franciák kihagyják. Ahj! Most aztán szomorkodhatunk velük együtt.
A meccs után csendesek maradnak az utcák. Fél óra elteltével azonban eldörrennek az első peterdák! Kék-fehér-piros zászlókat lengetve fiatalok üvöltöznek az autókból.
Na, igen! Elvégre második lett Franciaország a foci vb-n! Szép volt fiúk!
- Húúúú! Bravo! – Nagyonokosra is átragad az ünneplés hangulata. Integet és kiabál. Én azonban egyre jobban kezdek félni. Hol fogunk aludni egy őrjöngő városban?
Tizenegy óra elmúlt.
Kicsi vagyok, fáradt vagyok.
Jaj, Favágó! Mondd meg, mit tegyek!
|
