(dátumozva hetedik hó huszadikán, valahogy hajnalban)
(megintcsak egy pszichotrip)
Álmomban szeretkeztünk.
Milyen könnyű ezt leírni. Milyen könnyű ezt így leírva látni. Milyen könnyű volt megálmodni.
Ébren minden olyan nehéz...
Emlékszem, talán soha nem is felejtem el - könnyen kimondott szavak... hát persze, hogy elfelejtem egyszer ezt is, mint minden mást - először hazzáért a számhoz a szád, vagy a tiedhez az enyém. Abban a pillanatban megállt az élet. Megállt minden mindörökre. Pillanatokig, percekig, órákig, évekig csókolóztunk.
Mint amikor egy pillanatra megállt az életem tizenhat éves koromban. A tengerparton ültem, a lábaimat nyaldosta a víz, egész a csípőmig felcsapott néha telehordva a lábaim közét apró kavicsokkal, kagylótörmelékkel, homokkal (és amikor felálltam ott is maradtak). Bolgár tengerpart, a nudista strand... úgy éreztem, sellővé váltam, ott, tökéletes fiatalságban, faragott testtel, babapuha bőrrel. Valahol belül még mindig ott ülök azon a parton, soha nem jöttem el onnan, még mindig tizenhat vagyok...
Vagy az a másik pillanat. Kicsit korábbról, tizenöt lehettem talán. Naplemente, másik vízpart, az első csók. Szívdobogtatóan hátborzongató. Mennyire gyönyörűen tökéletlen volt.
Az idő tényleg mindent megszépít.
Amikor sok örökkévalóság után szétvált a szánk, meztelenek voltunk, te mégis vetkőztetni kezdtél újra megszabadítva ruháimtól, finoman lesimogatva gátlásaimat rólam, lesimítva (egyúttal felborzolva) minden idegszálamat.
A bőrömhöz értél, mégsem viszolyogtam, nem gondoltam arra, hogy a következő pillanatban mi lesz velünk, ha elfogy a varázs, ha elmúlik minden - belőlem. Ha újra visszatér a cinizmusom, ha mégis ugyanolyan leszel, mint a többiek előtted. Nem gondoltam álmomban a jövőre, álmomban nem gondoltam semmire. Csak a pillanatra koncentráltam.
Hálás voltam neked. Hálás vagyok neked.
Hálás vagyok, amiért elfelejthettem a múltamat véget nem érő pillanatok sorára, míg hozzám értél, míg álmodtam.
Elvesztem a karjaidban, szó szerint. Elmosódott körvonalak, nagy absztrakt festmény valahol, egy szobában, egy zugban, a fejemben.
Mozdulatlanul feküdtünk egymáson egy szót sem szólva, mégis elmondtuk ami el sem mondható, megtettük, ami meg sem tehető. Egyetlen, vágytól fűtött forró érzékgombolyag voltunk, szitakötő szárnyakon lebbenő elefántcsorda. Rabok, ám végtelenül szabadok.
Nem voltunk külön személyek. Egymásban találtuk meg rég elvesztett otthonunk. Te én voltál, én pedig te, de több annál, mint te meg én, vagy én meg te, valami más, valami gondtalan fényesség.
Felébredve ott feküdtél mellettem, percekig bámultam némán vörös izzásod, a hajnali fényben, majd újra elszenderültem.
Álmodtam veled, pedig nem is láttalak.
Álmodtam veled, pedig nem is biztos, hogy létezel.
Álmodtam veled.
Tüzet gyújtottál bennem, összetörted a szívem.
Érzem, ébren is megismernélek.
De mi lesz, ha szembejössz velem az utcán - kézenfogva a barátnődet?
|
