Persze közben szép lassan hálójába sző az aggódás, hogy biztosan nem tudok többé írni.
Ennyi volt, kész passz! Lelkesedés huss, tehetség isten áldjon...
Már az általános iskolában megmondta a magyar tanárom, hogy szalmaláng vagyok.
És tessék! Igaza van! Azóta örökké reszketek minden szál gyufától, mint valami napon aszalódott madárijesztő.

Persze, ez csak afféle gyerekkori trauma.
Olvastam, hogy a gyerekkori traumákat a legnehezebb kiheverni...
... na, meg a szerelmi csalódásokat!
Úgyhogy alaposan el vagyok látva kihevernivalóval.

Szóval a lényeg, hogy nem írok, pedig tudom, hogy kellene! Mert ugyebár végre tudom, mi leszek, ha nagy leszek, és író csak az lehet, aki ír. Csakhogy én nem írok, és aggódni is csak illemből aggódok, mert én tudom, hogy nem lehet megerőszakolni a természetet, és ha egyszer nem akar kijönni az a fránya mondanivaló, akkor hiába öklendezik az ember (vagyis én).
Pedig annyi minden sorakozik már a fejemben, hogy valamit aztán tutira elfelejtek majd, és akkor sajnálhatom, hogy nem erőszakoltam meg mégis a természetet, és hagytam odaveszni azt a sok értékes gondolatot.

Először is be kellene fejeznem azt a százrészes beszámolót az öt nap hat éjszakáról. Csakhogy közben visszatért belém az élet, és most vettem csak észre, mennyi mindent nem tettem meg az elmúlt évben, amit megtehettem volna, úgyhogy nem győzöm utolérni magam.
Aztán: ahogy Milkha mondta, csak új nézőpontból kell nézni a dolgokat, és mindent másképp látsz (nem pont így mondta, de valami ilyesmit jegyeztem meg belőle)...
Szóval azt hiszem, sikerült egészen új nézőpontot találnom magamnak, ahol végre helyére kerültek bennem a részletek... Csakhogy... aztán olvastam a szcientológiáról, és egészen megrémített a gondolat, hogy félelem és fájdalom nélkül lehet harmóniában élni. Hirtelen rádöbbentem, hogy én ragaszkodom a félelmeimhez és a fájdalmaimhoz, és ha ez az ára a harmóniának, akkor kell a fenének....
Na, a lényeg, hogy meleg van és mint a fentebb olvasható sorok is bizonyítják: melegben nem működök.