Foytatom. Tegnap elfelejtettem elmondani, hogy kimentem edzeni. Edzeni a határban szoktam. Van egy helyem, a várost övező szőlődombok egyike mellett, egy két méter átmérőjű kitaposott földdarab: ez az én fitnesztermem. Nincsenek dinoszauruszcsontvázszerű, csodaizom fejlesztő csodamasinák, nincsenek a csajok előtt bájolgó, gyúró, mobiltelefonozó, izomagyú, hűdemuszklis, dedeltás, detököslegényvagyok fiatal vállalkozók, viszont van egy macskakövem, amit a Dobó utcából csórtam egy holdtalan éjszaka, van egy bambuszbotom,... hoppá, azaz, mostmár nincs. Ugyanis a múltkor eldugtam egy venyigehalom alá, és most már nem volt ott. Szóval ellopták. Azzal legyen a hátára vágva!!!!
Szóval egyedül szoktam edzeni. Illetve, mit is beszélek, van hét társam: ebből négy ; Égtáj, az ötödik a Föld, a hatodik a Levegő, a hetedik a Tűz (Nap). Amikor a körömhöz érek, meghajolok a Négy Égtáj felé, magamba szívom a Hatodikat, és elkezdek edzeni az Ötödikkel: fekvőtámaszok és egyebek. Az egyebek: ez a kung-fu (harcművészet) egy Észak Indiából származó ága. Harminc éves koromban kezdtem el művelni ( addig: pia, cigi, szex, líra ), most 48 vagyok, de mondhatom elég fitt. Bár még most is dohányzom, ugyanis a versírás nem megy cigi nélkül.
Szóval edzek. Vagyis, edzenék nyugottan, ha a kutya hagyna. Mert kivittem magammal, pedig a múltkor megfogattam, hogy többet nem viszem ki. Állandóan ott sertepertél a lábamnál, néha bele is rúgok, persze véletlenül, únja magát, előreszalad, visszaszalad, mindent elkövet, hogy értésemre adja: menjünk már haza! Ezt nem bírom ebben a kutyában! Amikor otthon van, mindig kivágyik, most meg itt van kint, ővé a határ, és erre hazamenne. Ember nem tud eligazodni ezeken a kutyákon.
Egy elég nehéz gyakorlatsort csináltam végig. Sütött a nap, de mégis elég hideg volt, persze nem nekem, én verejtékeztem rendesen, a levegőt harapni lehetett, úgyhogy nagyon jó volt az egész. Másfél órát csináltam, a tüdőm kitisztult (ráfér).
Ez volt tegnap. Ma meg dolgozni voltam. Nagyon jó munkám van ám! Huszonnégy órás munka: este hatra kell bemennem és rögtön tévét kell néznem, közben meg ennem kell és dobozos borsodit inni. Tizenegyig, éjfélig kell tévéznem, utána aludni kell reggel hatig. Utána reggelizni kell, sör nélkül, aztán este hatig: TV, újság, könyv, írás, mikor mi. Szóval ilyen hajtós melóm van. De úgy néz ki, nem sokáig, mert megszüntetnek minket. Tudom, meg lesz ennek a bőjtje, mári sokaknak csípi a szemét (a szemét!) Ott leszünk majd megszüntetve. Megszünt emberi lények. Testünk, lelkünk lesz, de mi magunk meg leszünk szüntetve. Jó kis kilátások!
Megírtam a mai Névnapost, sőt a holnapi és holnaputánit is. Kurvajó sikerültek. Főleg az Árpád. Akit érdekel megnézheti az Amatőrversírók honlapon, ott írom őket folyamatosan.
Viszont eszembe jutott egy versötlet. Leírom ide nehogy elfelejtsem. Nem is versötlet, inkább csak egy terv. Az, hogy kéne írni a hajléktalanokról. Igazán megérdemelnének már egy verset. Az, hogy a szivük is ki van ürüve, és ez csak tetézi a fázást, a hideget. Mi nincs a szivükben: gyerekzsivaly, hátvakarás, villanyfelkapcsolás, zokniadogatás az asszony kezébe, stb. Nem tudom, hogy fogom ezt versbe önteni.
Majdnem nem adtam címet ennek a napnak. Legyen ennek a napnak a címe:2003.Dec.10 |
